Európai nyár (Befejezett)

Hogyan tovább? 1.

- Na ki áll készen átlépni a Magyar határt? - szól hátra Milán, mire mindannyian felkapjuk a fejünket, és visszatérünk a valóságba. A lista után csendesekké váltunk, és egészen mostanáig csak bámultuk a tájat gondolatainkba merülve.

- Várj, elő kell vennem a kamerát! - kiált fel Mia és gyorsan előkapja az eszközt a lábánál heverő táskából.

- Hova várjak, álljak meg az út közepén? - felel Milán szemtelenül, de a lány nem törődik vele.

Én kíváncsian az első két ülés közé hajolok, hogy teljes vásznon lássam az eseményeket.

- És, ott az első Szlovák tábla - mutat ki Dávid az ablaküvegen.

- Ott pedig az átkelő - örvend Mia a profi kamerájával videózva a nagy pillanatot.

Az átkelő elég elhagyatott, úgy tűnik ez alkalommal nem fognak ellenőrizni minket.

- És 3..2.. - számolok vissza. - 1. - mondom ki, amikor áthaladunk a híd alatt. A fiúk „hú" -znak egyet, engem pedig elönt a boldogság érzése, mivel mindig is nagy álmom volt külföldi országokat is felfedezni, és most, hogy elhagytuk Magyarországot, sikerült felfognom, hogy ez valóban megtörténik.

- Na milyen érzés? Valóra vált a vágyad - néz rám Dávid csillogó szemekkel.

- Nem is lehetne jobb - mondom, még mindig a boldogságban fürdőzve.

A barátom elgondolkodott arcot vág. - Nem? -ezzel odahajol hozzám, és hosszan megcsókol. Igaza van, hazudtam az előbb.

- Őő, srácok - Milán bizonytalanul szólal meg. Csalódottan elengedjük egymást, és a sofőr felé fordulunk.

- Mi a baj? - érdeklődik Mia, miközben visszarakja a kamerát a helyére.

- Azt hiszem nem lesz elég benzinünk a következő kútig.

Tágra nyílik a szemem. - Nem tankoltál?

- Dehogynem! Vagyis...

- Vagyis? - faggatja Dávid.

Milán zavartan megvakarja a feje tetejét. - Hát ez elég vicces sztori lesz.

- Akkor magyarázd el, hadd nevessünk - veti oda Mia.

- Én elmentem tankolni tegnap! Csakhogy akkor nem volt nálam annyi pénz, hogy telerakjam a kicsikét, aztán hazamentem, mondván, hogy indulás előtt majd visszajövök. De teljesen elfelejtettem.

Csalódottan dőlök neki az ülés hátának. Ennyit a felhőtlen boldogságról.

- Nem hoztál tartalékot?

- Ha lenne tartalék, szerinted most problémáznék? - felel a fiú Dávidnak.

- Milyen messze van a következő kút? - érdeklődöm.

Milán ránéz a telefonjára. - A következő Shell Pozsonyban van. Pozsony pedig még nagyjából 10 perc.

- Na akkor azt még kibírja nem? - számol Mia.

- Max. ha begurítjuk. Hoppsz. Itt is a vége - ezzel elkezd lehúzódni az út szélére, amíg megy a jármű, majd leállítja a motort.

- És most? - Dávid a kezét a lehúzott ablakon pihenteti.

- Stoppolunk, és várunk - száll ki Milán a kocsiból, majd mi is követjük.

A nap erősen süt, már szinte éget, a fák pedig nem igazán vesznek körül minket, mivel a barátunk kocsija úgy döntött, hogy a főút mellett fog lepihenni.

Milán és Dávid már neki is állt a stoppolásnak, hátha éppen egy olyan embert fognak ki, akinél van egy kanna benzin.

Addig én Miához sétálok, aki keresztbefont karokkal nézi a fiúk próbálkozását

- Szerinted megáll nekünk bárki is? - kérdi.

Megrántom a vállam. - Valaki biztos. Vagy egy egyszerű jóember, aki megsajnálta az út mellett ácsorgó egyetemistákat, vagy egy pszichopata, aki egyetemistákra vadászik az út szélén - mondom úgy, mintha csak egy egyszerű kijelentés lenne.

Mia hunyorogva felém fordul, majd egy halk nevetés hagyja el a száját. - Imádom, hogy mindig ilyen felkészült vagy.