Európai nyár (Befejezett)

Burano

Az utazásunkat folytatva elhaladunk Velence egyik legnagyobb, és legdíszesebb hídja felett, amiről emberek nézegetik az alattuk elhaladó csónakokat. Az utunkba esik még a Ca' Pesaro galéria, ezen kívül templomok, szállodák, és éttermek között haladunk el, mire kiérünk a városból, és most már irány Burano!

Velence valóban szép volt – de én valamiért többet vártam – Milán igencsak felcsigázta az érdeklődésemet, ahogy arról a kis szigetről beszélt.

A másfél órás út közepe felé, amikor már kezdtük unni hol a horizont, hol a nem messze lévő szigetek bámulását, előkerült Antonio Unó kártyája. Komolyan mondom, hogy ennek az embernek nem lehet olyan tárgyat mondani, ami nem lenne ott abban a kis csomagtartóban.

– Nemár! Látod mekkora pakli van már nálam? – Milán éppen Dávidot szidja, aki letette neki a plusz négyes kártyát, és már így is nála van majdnem az egész pakli.

– Bocs. Ebben a játékban nincsenek barátok.

A saját lapjaimba merülök, és megpróbálom felállítani a megfelelő taktikát. Bedobhatom az egyik pakli cserélős kártyát, és felszabadíthatnám Milánt egy időre, mert biztos, hogy az ő rengeteg lapja között van egy ugyanilyen.

A fiú meg is lepődik, amikor magamhoz veszem a kártyáit.

– Ebben valami turpisság van – néz rám furán.

Szerencsére Milán paklijában is van csere kártya, így most jól szemügyre veszem a lapokat, megpróbálok minél többet megjegyezni, és most, hogy tudom, igyekszem eszerint taktikázni. Ezt a cseles gondolatmenetet egy régi tánctáborban tanultam egy közeli ismerőstől. A srácot szinte lehetetlen volt megverni unóban.

– Ennyi! Nyertem! – dobja be Mia az utolsó lapját.

Csalódottan magunk elé dobáljuk a kezünkben lévő kártyákat. Hát ez a taktika nem jött össze.

– Pókerezni kéne – mondom, miközben egy kicsit hátra dőlök, és engedem, hogy a nap meleg sugarai simogassák az arcomat. – Kéne keresnünk valahol egy kaszinót.

– Én nem szívesen veszteném el a pénzünket. – Mia elhúzza a száját. – Így is reméljük, hogy elég lesz.

– A Velencei kirándulás ingyen kijött nem? – felelek. – Na, légyszi. Csak egy kis téttel hadd játszak!

– Max húsz euró. Ha találunk kaszinót – egyezik bele Milán.

– Remélhetőleg nyersz is egy kicsit többet, mint húsz euró – teszi hozzá Dávid.

– Értek a pókerhez. – Magabiztosan kacsintok egyet, mire a többiek mosolyogva megforgatják a szemüket.

– Megérkeztünk Burano! – kiált a semmiből Antonio, így össze is rezzenek a rémülettől. Ennek a férfinek megvan a természetesen hangos olasz stílusa, és talán még egy kicsit több is, mint természetes.

A kis szigetet tényleg színes házak lakják be, amiknek legtöbbje piros, sárga, és a zöld különböző árnyalataiba öltözött, de akad itt halvány rózsaszín, és kék is.

Antonio bekanyarodik az egyik szűk utcába, és itt feltűnik a különösen sok nézelődő.

– Azt hittem, hogy itt nincsen olyan sok turista – fordulok Milán felé, aki éppen fotózgat.

– Hát én is.

Ennek ellenére tényleg olyan, mint Velence költséghatékonyabb változata. Még hidak is vannak, amik összekötik az egymással szemben lévő utcákat, csak nem betonból, hanem egyszerű fapalánkokból.

Antonio leállítja a csónakot egy szélesebb járda mellett, ami mentén árusok pakoltak ki mindenféle portékával.

– Jönni, és nézni meg Buranoi vásár. Itt találhatni sok hasznos kütyü!

A motorcsónak után furcsa úgy állni a talajon, hogy az nem ring alattunk, így kell egy kis idő, hogy magabiztosan el tudjunk indulni, kivéve Antoniot, aki már az egyik eladóval beszélget egy hűtőmágnesekkel teli asztal előtt.

Megnézem az apró tárgyakat, és megakad a szemem egy olyan darabon, amin egy hajó tart Velence felé a naplementében. Felkapom a mágnest, és megbököm Dávidot, aki éppen egy felakasztott baseball sapkát forgat a kezében.

– Haza vihetnénk a hűtőre – lelkesedek.

Dávid mosolyogva megrázza a fejét.

– Tudtam, hogy valahol fogsz találni egy hűtőmágnest. Hagyd, kifizetem – veszi elő a fekete pénztárcáját.

Nem számítottam rá, hogy felajánlja, így egy hosszabb puszit nyomok az arcára, miközben megköszönöm.

A következő árus ékszereket árul, amiket csak megcsodálok, mert igyekszem nem most elkölteni az összes pénzem, de Mia nem fogja vissza magát. Kiválaszt egy gyönyörű kék gyöngyökből fűzött karkötőt, melynek fityegőjére a Velence feliratot gravírozták.

Ezután egy kerámiás asztala mellé érünk, mely telis tele van csodás tárgyakkal, majd egy festő sátra következik, akinek a képein Olaszország látnivalói díszelegnek.

A karneváli maszk árus, ahol leragadunk, mivel nem tudjuk megállni, hogy ne próbáljunk fel párat. Az árus viszont úgy tűnik, hogy nem bánja, mert jót mosolyog a mókázásunkon, majd, amikor vissza akarjuk adni őket legyint, és mond valamit olaszul.

Kérdőn Antonio felé fordulunk, aki zsebre tett kézzel néz minket.

– Azt mondja, ingyen odaadni a tutto.

– Grazie – fordulok az árus felé hálásan. Tényleg hihetetlen ez az ország. Majdnem mindent ingyen kapunk. Lehet Antonio hoz ekkora szerencsét? –gondolom.

Az utolsó bódék között van még ruhaárus, és nagy meglepetésemre egy smink kellékekkel felszerelt asztal is. Csak kíváncsiságból nézek a standjára, mert nem vagyok túl sminkelős típus, de ekkor meglátok egy tökéletesen a stílusomhoz illő rúzst, ami nem is túl kirívó, de magabiztosabbnak érezném magam benne.

Közelebbről is megnézem, és az ára is kecsegtető. Mia mellettem, egy szemhéjfestéket szúrt ki magának.

– Vegyük meg? – nézek rá, mert én nem tudok dönteni.

A lány megrántja a vállát, majd az oldaltáskájába nyúl a pénztárcájáért.

– Egyszer fogunk csak az olaszoknál sminket venni nem?

Mondjuk igaza van.

Úgy tűnik végig érünk a soron, úgyhogy most még sétálunk, és fotózkodunk egy kicsit a színes utcák között, mielőtt visszamennénk a hajóhoz, és lassan lezárjuk a Velence, és környéki utunkat.

Ha tetszik a történet, és a kiadásra váró könyvemről többet szeretnél tudni, kövess itt is:
Facebook: Polyák Brigitta írói oldala
Tiktok: Polyák Brigitta író
Insta: Polyák Brigitta író