Európai nyár (Befejezett)

Milánó 3: Starbucks+Mamma Mia!

Igazam lett. Az épület már magában olyan, mint egy palota. Az ajtónál már kapásból egy pincér nyit ajtót, ami nem sok helyen fordul elő.

- És tényleg itt készítik a kávét! - Milán döbbenten nézi az éppen kávét pörkölő hatalmas gépet, amit dolgozók vesznek épp körbe, és gyűjtik be a benne lévő kávébabokat. Mögöttük gyári méretű bronz színű gépeket csodálhatnak meg a látogatók, miközben az italukat fogyasztják, amit egy hatalmas kerek pult mögött szolgálnak ki egymás mellett az egyenruhás baristák.

Először egy kicsit körbejárjuk a helyet, hogy megcsodáljuk a Starbucks lógójának szobrát - habár az aranyozott sellő ezekkel a kidülledt szemekkel, és kétfelé ágazó uszonnyal valamivel visszataszítóbb, mint a poháron -, és a gépeket, ahogy éppen a vendégek kávéját készítik. A nagy ámuldozásban majdnem nekimegyek egy műanyag bábunak, amit eredeti Starbucksos egyenruhába öltöztettek.

- Erre szerintetek fel lehet ülni? - Milán egy sellő pikkelyekkel telefestett robogó előtt ácsorog.

- Majd mielőtt elmegyünk. Meg akartam még kóstolni a kávét, mielőtt kidobnának - nyugtatja meg Dávid, akivel egyet kell értenem.

A felfedező túra után meglessük a pult mögött lévő langalló pizzákat, és a süteményeket, ahol rögtön kiszúrok magamnak egy cannolit.

- Ebből mindenképp rendelek egyet - döntöm el. Már ezer éve meg akarom kóstolni ezt az édességet, de otthon még nem találtam egy cukrászdában sem.

- Én meg ebből a cuki képviselőfánkból - mutat Mia egy tejszínhabos fánkra, aminek a tetejébe egy málnát nyomtak. Valóba cuki azzal a kis gyümölccsel.

- Ez nem tudom mi, de ez jó lesz. - Milán egy olyan süteményt méreget, ami egy zsemlére hasonlít valamilyen fehér krémmel a belsejében.

- Te? - fordulok Dávid felé, aki még nem döntött.

Elhúzott szájjal méregeti a pultot.

- Jó lesz nekem is egy ilyen - mutat a desszertre, amit magamnak már kiválasztottam - cucc.

- Cannoli.

- Az.

- Leadjuk a rendelésünket a pult mögött lévő kiszolgálónak a kávékkal együtt. Én és Dávid - a horrorárak miatt - úgy döntünk, hogy osztozunk egy kávés koktélon, Mia valami különleges kapucsínót rendelt, Milán pedig egy egész pici poharas krémes kávét kért magának.

A miénk már az első kóstolás után isteni. Kezde lassan úgy érezni, hogy ez a pár nap után, amit Olaszországban töltünk, már egyik országban sem lesz olyan finom a kaja mint itt. Najó, azért a franciaországi bagettekre, és croassiontokra még kíváncsi vagyok.

Milán végez a leggyorsabban, ő úgy hajtja le azt a kis italt, mintha egy pohár felest húzna le.

Mia olyan nézéssel ajándékozza meg, mintha valami rosszat csinált volna.

- Így nem is érzed ki rendesen az ízeket!

- Dehogynem - felel a fiú lazán. - Én egyszerre érzem az összeset.

Még jó, hogy lenyeltem a számban lévő kortyot, mert Dáviddal egyszerre nevetjük el magunkat ezen a kijelentésen, és nem utolsó sorban a barátnőm is elmosolyodik.

Az italok után nekilátunk a desszerteknek, amik valami elképesztően finomak, így olyan gyorsan tűnnek el a tányérokról, mintha elvarázsolták volna.

- Szóval - Milán megtörli a száját egy fehér szalvétával, majd elegánsan visszateszi a gyűrött papírt az asztalra. - Mehetünk énekelni?

Dávid egy amolyan „most rögtön?" nézéssel ajándékozza meg, amit egy apró mosoly követ a szája sarkában. Közben látom, ahogy mögötte a pincérek folyamatosan sürögenk-forognak a vendégek között.