Európai nyár (Befejezett)

Párizs 3: A nagy meglepi

Csendben bandukolunk vissza a kocsihoz, ugyanazon a vonalon, ahol idefelé jöttünk. Ahogy süvít a szembeszél a longboardon, úgy kezdi kitisztítani a fejem is. Ez a friss levegő kellett ahhoz, hogy túl tegyem magam azon a sötét alakon a szobában. Mi van, ha Thomas nem is ugratott minket, és tényleg megtörténtek azok a szörnyűségek, csak nem akart túlságosan beparáztatni minket? Mindenesetre elküldtünk neki néhány részletet a videóból, amire pár csodálkozó emojival, és egy „Mi a jó fene?" üzenettel válaszolt. Remélem, hogy most ő sem fog aludni éjszaka.

Az Eiffel toronytól nem messze parkolunk le, hogy ne kelljen megint fél órát sétálni, mint a múzeum esetében. Amikor a torony már feltűnik a szemünk előtt, a komor hangulat is úgy kezd lassan szertefoszlani, és a helyét - az én esetemben - olyan kiváltságos érzés veszi át, mint a Monalisa látványakor.

Az építmény, amit annyiszor láttam már a képernyőn, és fotókon keresztül, itt van a maga hatalmas életnagyságában. A magassága annál szédítőbb, minél közelebb sétálunk hozzá, és most látom, hogy nem csak az szédítő.

- Anyám... - ámulok a hosszú sor láttán a belépő előtt, ami nem tűnik úgy, hogy gyorsan haladna, de az emberek ennek ellenére is türelmesen várják, hogy bejussanak a liftbe, és megnézzék a kilátást a torony tetejéből.

- Biztos, hogy ezt ki akarjuk várni? Este azért kevesebben lehetnek nem? Amúgy is pár óra múlva sötétedik, akkor visszajöhetnénk - ismerteti Milán az ötletét, amivel lehet, hogy jobban járnánk.

- Ne - vágja rá gyorsan Dávid, és amikor látja, hogy furcsán nézek rá, elkezdi megmagyarázni. - Szerintem mindegy, hogy mikor megyünk fel. Így is meg úgy is sorba kéne állni.

Milán, aki az előbb mondta, hogy várjunk, most a semmiből hevesen bólogatni kezd.

- Mondjuk igazad van. Felesleges estig várni. Inkább menjünk - indul meg a sor végére elszántan, és Dávid szó nélkül követi, ahogy Mia is.

Hát ez fura volt.

Azt hittem, hogy a jegyet lesz sok idő kivárni, de nem. A kis papírokat gyorsan megvesszük - amik olcsóbbak voltak a Louvre-nál is -, és csak ez után következik az igazi szenvedés.

Vagy egy órán keresztül várakozunk a hangzavarban, amíg sorra nem kerülünk, és beszállhatunk a liftbe, amihez egy kis lépcső, és egy üvegből összeállított kabinon keresztül vezet az út. Ilyenkorra már ismét érzem, hogy a lábam még nem heverte ki a sok sétát, és valamilyen széket követel, viszont abban reménykedek, hogy a fenti kilátás majd eltereli a figyelmem a zsibbadásról.

A felvonóba közel tizenöten szállunk be, szóval nem egy kicsit zsúfolt a helyiség, ezért is kezdem hirtelen a pesti tömegközlekedésen érezni magam.

Amikor elindulunk, fentről is ráláthatok a hosszú sorra, és alig hiszem el, hogy ezt képesek voltunk kivárni csak azért, hogy nagyban is lássuk Párizst.

Ahogy lassan elhagyjuk az első emeletet, a tériszonyom kezd előtörni, ezért inkább a felhős eget bámulom, mint a talajt a sok emberrel, akik lassan már csak hangyának tűnnek.

A lift először csak a második emeleten áll meg. Előre félek, hogy mennyire remegni fognak a lábaim a magasságtól, de azért is összeszedem magam, és Dávid biztonságot nyújtó kezét fogva lépek ki az acél talajú? erkélyre.

Nem vártam sokat ettől a magasságtól, viszont pont ezért nyűgöz le már az itteni kilátás is. Már most látni egész Párizst, és a szembeni hadi múzeumot a nagy kertjével együtt. A szél erősen belekap a hajamba, és egyre csak a szemembe fújja, úgyhogy úgy döntök, hogy teszek egy sétát, kicsit messzebb a korláttól. Megtalálom a lépcsőt is, ami a másik módja a tetőre jutásnak, de mivel eleve a liftben is halálfélelmem volt, inkább kihagyom ezt a lehetőséget.