Európai nyár (Befejezett)

Lyon 1: „Oh Romeo! Mért vagy te Romeo?"

Már Milánó óta nem jártunk olyan helyen, ahol a történelem által hátrahagyott látványosságot néztünk meg, szóval most bepótoljuk, és egészen Krisztus előttre megyünk vissza, méghozzá a Római birodalomba. Szerencsére nem kell azért újra az olaszokat meglátogatni, mert itt Lyonban is van egy szép állapotban fennmaradt római színház, ahol még a mai napig tartanak koncerteket és rendezvényeket.

A sziklaépítmény már messziről is fényévekkel nagyobb, mint amire én gondoltam, de alatta megint csak egy apró hangyának érzem magam. Nem maradt úgy meg az utókornak, mint a Colosseum, de érdekességnek tökéletes. A kerek színpaddal szemben - amin épp most állunk - üresen magasodnak a hosszú lépcsősorok, mindössze csak egy két látogató mászkál rajtuk fel és alá. A képzeletemben látom magam előtt, ahogy ez a hely körben megtelik kíváncsi emberekkel, akik egy gladiátor küzdelem, vagy egy színdarab részesei akarnak lenni. Viszont, amikor a kép szertefoszlik nem marad más, csak a leomlott sziklák, és a néhol mohával benőtt lépcsőfokok.

- Emlékszel még a Rómeó és Júlia részletre, amit le kellett forgatnunk? - kérdi Milán Dávidtól azzal a mosolyával, amin rögtön látszik, hogy valami bolondozásra készül.

- Hogyne emlékeznék, fejből tudtam azt a pár sort mire végre sikerült a felvétel - fújtat visszaemlékezve a szenvedésünkre, amit ott levágtunk.

Az valóban egy nehéz projekt volt, de a jó értékelésért megérte. A feladat csak annyi volt, hogy forgassunk le egy jelenetet valamelyik drámáből, és mutassuk be. Én egyébként élveztem, mert megrendezhettem az egészet, viszont valami sosem volt jó. Szegény színész jelöltjeinkkel addig vettük újra, mire a végére már majdnem robotikusan mondták, és semmilyen érzelem nem volt az előadásukban. Igen, természetesen az is probléma volt, úgyhogy nagyon megszenvedték.

- Emlékszel még a szövegére? - mosolyog Milán egyre szélesebben.

- Te most el akarod itt játszani? - vág közbe Mia.

- Miért, hányszor fogunk még egy középkori színházban járni?

- Lényegében a római birodalom bukásától számítjuk csak a középkort, szóval ez ókori - javítom ki, mert egyszerűen kényszert éreztem rá, de Milán nemtörődöm módon legyint rám.

- Jól van, te csak ne kötözködj az ötös emelt történelem érettségiddel.

- Ezt dicséretnek veszem.

Fogalmam sincs, hogyan csináltam meg ilyen jól azt az érettségit, de nem igazán gondolkodtam rajta miután a kezembe vettem a bizonyítványt. Nem vagyok ám olyan jó történelemből, csak megmaradt pár dolog, viszont a római birodalmat tényleg szerettem.

- Szóval, mit is akarsz te Rómeóval meg Júliával? - kanyarintja vissza Dávid a beszélgetést a kiindulópontjára.

- Sztárt csinálok belőlünk.

Milán büszkén Dávid vállára teszi a kezét, és az odeon - azaz a színház - mögötti dombra bámul.

- Az már megvolt. Tudod, #Arnoldakecske - emlékezteti Mia.

- Meg a #időutazók léteznek - teszem hozzá. Azóta már lett egy ilyen hashtag is az Instagramon, és több tízezer megtekintés csillog rajta.

Dávid szemöldöke magasra szökik a fekete napszemüvege felett.

- Azt komolyan bevette valaki?

- Elég sokan - bólogatok. - Akik eddig is hittek benne, azok pedig egyenesen megőrültek.

- Ez esetben - Milán visszatér a büszke színész szerepébe - még nagyobb sztárt csinálok magunkból.

Dávid egy kicsit gondolkodik a dolgon, amíg végig nézi azt a néhány turistát, akik itt keveregnek, majd megadóan bólint.

- Jó, nyomjuk azt a Shakespeare-t.

Miával leülünk a legalsó lépcsőfokokra, és a videókat beélesítve várjuk, hogy a fiúk beálljanak egymással szembe az előadáshoz, amit Milán kezd:

- „Oh Romeo! Mért vagy te Romeo? Tagad meg atyádat, és lökd el neved. S ha nem akarnád: esküdjél hivemmé, s én nem leendek Capulet tovább!"

A fiú eljátszva az elkeseredett Júliát sétál Dávid elé, akinek a szája rángásából következtetve nehéz feladat röhögés nélkül kibírni. Erre még rátesz az, hogy csillogó szemekkel megfogja Milán a kezét, és a mellkasához emeli. Azért, hogy ne legyen még ennél is nehezebb a dolga, próbálok csak csendben kuncogni.

- „Várjak-é még, vagy szóljak erre már?" - Dávid felénk néz a mondat közben.

- „Neved csak ellenségem, csak neved. Te csak te vagy, ha Montague nem vagy is." - folytatja Milán érzelmektől fűtött hangnemben.

Komolyan mondom, hogy még én sem tudok ilyen szenvedélyesen nézni a saját barátomra, mint most ő.

- Tovább nem tudom - fejezi be.

- Én sem.

- Akkor hajoljunk meg?

- Aha.

Most, hogy ezt egymás között csendben megbeszélték kifordulnak, és színpadiasan meghajolnak. Miával olyan ujjongást fejezünk ki feléjük, hogy visszhangzik az egész hely.

- Rossz szakmát választottunk - mondja Dávid.

- Egyértelmű - ért vele egyet Milán. - Amúgy milyen volt?

- Igazi Shakespeare színvonal - dicsérem meg őket.

- De nem volt jobb az időutazósnál - tartja fel Mia a mutató ujját.

Az instant színdarab után még megmásszuk a lépcsőket - ami fárasztóbb, mint gondoltam -, hogy megnézhessük a várost az épület tetejéről. Nos, a háztetőkön kívül nem látni mást, csak a folyót, ami kettészeli a várost. A levegő ugyanakkor lent közel sem olyan friss, mint itt fent. Kedvem lenne egészen addig itt maradni, ameddig a nap el nem kezdi megközelíteni a horizontot, és a fülledt meleg kámforrá nem válna.

Több látnivaló viszont itt nem akad, szóval muszáj folytatnunk az utunkat Lyon egyik legszebb kerületébe, melynek házai a középkor hangulatát hozzák el.