Európai nyár (Befejezett)

Monte Carlo 5: A nagy fehér..

Nem bírok aludni.

Miával hajnali egy körül, feladtuk a filmezést, mert úgy éreztük, hogy nem bírjuk tovább nyitva tartani a szemünket, szóval kiléptünk az alkalmazásból, és a Discovery Channelre kapcsoltuk, mert Mia jobban szeret zaj mellett aludni idegen helyen. Viszont, amint letettem a fejem a puha párnára, és hagytam, hogy belesüppedjen, már az álmosság el is szállt, mint egy pillangó, és a gondolataim életre keltek. Egyik országból a másikba. Ezeket az emlékeket szép sorban végig venni, és emésztgetni, furcsább élmény, mint amire számítottam. Néha elhiszem, hogy mind megtörténtek, a másik pillanatban pedig már sokadszorra attól félek, hogy felébredek. Ilyenkor ösztönösen megérintek valamilyen tárgyat magam körül, hogy érezzem a valóságot, ami körbevesz.

Hallom a nyitott szúnyoghálós ablakon keresztül a város zajait, melyek már halkulni kezdenek a hajnali órák közepén.

Megbizonyosodok arról, hogy Mia mélyen alszik, de a nyitott száját látva, efelől semmi kétségem, szóval halkan kikászálódok az ágyból, majd kiosonok a szobából, hogy célba vegyem az erkélyt a sötét folyosó végén.

A lenti előtérből már nem hallom a focimeccs közvetítését, ami arra enged következtetni, hogy mindenki alszik. Ezért is ijedek meg egy röpke pillanatra, amikor egy sötét alakot látok meg az erkély korlátjára támaszkodni. Óvatos léptekkel közeledek felé, míg végre felismerem, hogy csak Thomas az narancssárgán parázsló cigarettacsikkel a kezében.

Mintha megérezte volna a jelenlétem a háta mögött, lassan elnéz a válla felett, és egy szelíd mosollyal üdvözöl.

– Megéheztél? – kérdi halkan, tekintettel lévén az alvókra. A fiúk szobájából még Milán olykor hangos horkolása is kihallatszik.

– Dehogy, még mindig érzem a vacsorát. Nem tudok aludni. Túl sok a gondolatom. Te?

– Hasonló.

Apró léptekkel odasétálok mellé, és feltekintek a csillagos égre, ami leragyog a város fényeire, miközben végigszalad a bőrömön az éjszaka hűvös levegője. Thomasnak igaza volt. Valóban érdemes látni ezt a várost sötétedés után.

– A kilátás volt az első dolog, ami megfogott ebben a városban. De meglehet szokni, és akkor már nincs meg a feelingje. – A csikket egy hamutál felé emeli, majd belepréseli. – Néha irigyellek titeket. Minden egyes látkép egy újabb meglepetés.

Elmosolyodok a szavain, mert újra tudatosította bennem, hogy itt vagyok.

– Igen, de nem mindegyik ilyen szép.

Thomas a derekával felém fordul, de a szemét nem veszi le a városról.

– Holnap tovább indultok?

– Elég valószínű – felelem szomorúan. Azt hiszem, hogy megkedveltem ezt a fiút – persze csak barátilag – vele együtt pedig Monte Carlot is. Viszont nem várhatjuk el tőle, hogy napokat eltartson minket az otthonában.

– Kár. Jó kis társaság vagytok. Merre tovább?

– Franciaország. Lyon lesz az első állomás.

Thomas leszegi a fejét, és a sötétben kéknek tűnő papucsát bámulja. Én szoktam így csinálni, amikor nem akarom mások előtt kimutatni az érzéseimet.

– Szép hely. Hangulatos kis ország – mondja egyhangúan. Ha egy ilyen jókedvű fiúnak hirtelen megváltozik a hangulata, akkor amögött biztos van valami kellemetlen emlék. Lehet, hogy nem illik feltenni a következő kérdésem, de úgy érzem, hogy muszáj mondanom valamit.

– Mi a baj? Történt ott valami?

A fiú távolinak tűnő tekintettel néz a szemembe, így már meg is bántam, hogy feltettem a kérdésem.