Európai nyár (Befejezett)

Fekete-erdő 3: Új lakótárs

- Jó reggelt - suttogja valaki a fülembe, ahol már nem érzem a fülhallgatót, és annyira megijedek, hogy reflexből majdnem megütöm Dávidot, de szerencsére sikerül elhajolnia előle, és elkapnia a csuklómat.

- Hé, nyugi - folytatja meglepően nyugodtan. - Azt álmodtad, hogy megölnek?

Figyelmen kívül hagyom a kérdését, helyette visszadöntöm a fejemet a párnámra, és kiveszem a fülhallgatóm másik felét is a fülemből. El tudom képzelni, hogy milyen meggyötört fejjel kell most szembenézni Dávidnak. Ha most nem bontja fel az eljegyzést, akkor soha.

- Egész este a neszeket hallgattam, amíg be nem tettem a zenét. Bocs, be voltam parázva - magyarázom meg, amit a barátom egy kedves mosollyal reagál le.

- Gondoltam - puszilja meg a homlokomat. - Kész a reggeli, de előtte szedd rendbe magad, mert Milán biztos, hogy fog tenni pár megjegyzést a madárfészekre a hajad helyén.

Játékosan belebokszolok a vállába, majd a bőröndömhöz kúszok, hogy helyre rakhassam a kinézetemet.

Amikor kilépek a sátorból felettébb megnyugtat, hogy világos van, és hogy újra hallom a madarak csiripelését a fák lombjai közül.

A többiek már a tegnapi kialudt tüzünk köré gyűltek, és Dávid már nyújtja is a szendvicset abban a pillanatban, hogy leülök mellé a farönkre.

- Na milyen volt az este? - érdeklődik Milán ártatlanul.

- Remek - felelem szarkasztikusan, de ezzel csak azt érem el, hogy sejtelmesen elmosolyodik.

- Akkor jó - harap egyet a szendvicsébe az elfojtott mosolyával.

Biztos vagyok benne, hogy sejti miért feleltem így.

A reggeli után - nagy szenvedések árán - sikerül összepakolni a sátrat, és indulhatunk tovább a vízfolyás felé, amit Milán annyira meg akar nézni.

Mivel tegnap már elég sokat láttam az erdőből, most nincs túl sok újdonság, ezért inkább arra figyelek, hogy ne essek el egy kidőlt farönkben, vagy gödörben sem.

- Hát ez meg? - áll meg Dávid egy vasdarabnak látszó tárgy felett.

- Azzal ne is foglalkozz, az csak egy második világháborús bomba - jelenti ki Milán teljes természetességgel, de Dávid nagy hirtelen hátrál egyet.

- Ezt az információt bezzeg kihagytad, hogy valószínűleg ilyeneket is fogunk találni! - háborodik fel.

Milán talán csak nem fogta fel mi az, vagy túl kíváncsi, de a kezébe veszi a tárgyat, mire mind hátrébb ugrunk.

- Ugyan már, teljesen ártalmatlan.

- Inkább tedd le - mondom neki kimérten, és szerencsére hallgat is rám.

Már nem is számolom, hogy Milán hányadjára hozza ránk a szívbajt a kirándulásunk során, de kezd unalmas lenni.

Pont, ahogy a fiú ígérte, egy óra séta alatt elérkezünk a keskeny kis patakhoz, melynek tiszta vízéről, és csobogó hangjáról rögtön csinálok is egy rövid videót Miával együtt.

Kíváncsiságból a kézfejemet is megmártóztatom benne, hogy teszteljem a hőmérsékletét, ami nem meglepő módon jéghideg. Szuvenírként pedig zsebre teszek belőle egy formás kavicsot, ha már hűtőmágnest itt nem tudok venni.

A lábaim hirtelen emlékeztetnek arra, hogy mennyit sétáltam, így megerősítésként ránézek Milánra, hogy nem akar-e tovább, menni, de ő is békésen guggol a patak mellett, így nyugodtan helyet foglalok.