Európai nyár (Befejezett)

Monte Carlo 2: Mázlisták

Végig robogunk a mediterrán beütésű fákkal tarkított parkon. Én végig elől haladok a deszkával, és nem győzöm kerülgetni a kutyákat sétáltató lakosokat, miközben hallom, hogy a többiek már elkezdtek beszélgetni Thomassal. Tudtam, hogy a fiúknak is csak egy kis idő kell, hogy feloldódjon a feszült hangulatuk.

A parkban már sokadszorra vernek át az embert ábrázoló nem hétköznapi stílusú szobrok, szóval most már mindenkit jól megnézek, hogy beazonosíthassam, hogy valósak-e.

Amikor a fák újra házakra váltanak, leszállok a járgányomról, és bevárom a többieket, akik legalább húsz méterrel lemaradtak tőlem.

- Merre tovább? - kérdem Thomastól, amikor megérkezik.

- Sétányra megyünk, aztán megnézhetnénk a tengerpartot. Nem parkoltok messze, akár követhetitek az én kocsimat a tietekkel, hogy ne kelljen sokáig magára hagyni a sok cuccotokat.

- Milyen kocsid van? - kérdi Dávid lazán zsebre tett kézzel.

Thomas csak ejt egy sejtelmes mosolyt, és válasz nélkül hagyva minket - elindul.

- Találkozunk a Ford Rangered mellett - int Milánnak, majd a hawaii inge eltűnik a tömegben vele együtt.

Visszadobjuk a platóra a longboardot amíg utazunk, és kocsinak támaszkodva várjuk, hogy az idegenvezetőnk visszatérjen hozzánk. Nem akartunk beszállni az autóba, mert pokoli meleg van bent. Kinyitni az ajtaját olyan volt, mint amikor kitárom a forró sütőt, és szó szerint megpofoz a forró levegő. Még szerencse, hogy semmilyen rágcsát nem hagytunk az ülésen, mert az vagy megpirult vagy szétolvadt volna.

Egy sportkocsi eltéveszthetetlen hangjára kapom fel a fejem, és egy gyönyörűen fényes narancssárga Nissan GT-R-t pillantok meg közeledni felénk. Gondolom, ez csak egy újabb Monacoi gazdagnak az autója, de azt álmomban sem hittem volna, hogy ez a kocsi leparkol mellettünk, és Thomas száll ki belőle nagy elégedetten.

- Ne szivass... - Milán szája tátva marad a döbbenettől.

- Ó kérlek csak mondjátok, hogy nem egy újabb drogbáró - motyogja Dávid.

Lesokkolódva bámulom a modern sportkocsit. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy egy laza öltözetű fiatal srác, aki puszta kedvességből vállalt idegenvezetést, egy ilyen járművel közlekedik.

- Haver, neked mi a szakmád? - kérdi tőle Milán, miközben körbe járja a kocsit, és minden szegletét alaposan átvizsgálja.

Thomas egy zavart nevetést hallatva lesüti a szemét és a sima aszfaltot bámulja.

- Bartender vagyok.

- És abból keresel ennyi pénzt? - kérdi Dávid kételkedve.

- Ez Monte Carlo - rántja meg a vállát. - Pénzes vendégeink vannak.

- Mehetek vele egy kört? - Milán olyan lelkesedéssel néz a fiúra, akárcsak egy kisgyerek, aki megkérdezi az anyukáját, hogy megveheti-e a kiszemelt játékot.

Thomas lazán átpasszolja Milánnak a slusszkulcsot, aki egy széles vigyorral az arcán kapja el a levegőben, és már be is ül a vezető ülésbe.

- Tíz perc, és itt vagyok! - mondja köszönésképp, majd felhangzanak a lóerők, és a barátunk elhajt mellettünk.

Mosolyogva nézem, ahogy bekanyarodik az utca végén, és eltűnik a magas házak takarásában. Azt hiszem, hogy Milánnak most vált valóra az egyik legnagyobb álma.

Amíg várakozunk mégis csak megyek egy kört a közelben a deszkával. Ez a kis hűvös menetszél is jobban esik, mint egyhelyben ácsorogni.

Már éppen fordulok be a háztömb sarkán, amit megtettem, amikor felbőg a kocsi ismerős hangja. Úgy tűnik, hogy Milán végzett a magáncélú városnézésével.