Európai nyár (Befejezett)

Monte Carlo 5: Vissza a jövőbe

Az akciónkhoz először is szükség van egy nagy térre, így Thomas a Monacói hercegi palotához visz minket, ahol állítólag sok ember megfordul. Az út a palotához ugyanazon a sétányon vezet végig, ahol tegnap megcsodáltuk a kilátást, ami még mindig lélegzet elállító. Most viszont inkább a lépcső melletti embereket formázó szobrokra koncentrálok, és az őket körbeölelő növényekre, míg a panorámát fel nem váltja a palota falainak bézs színe, ami kaput nyit a hatalmas történelmi térre. Nem olyan, mint a Bécsi kastély, itt nincsen semmilyen puccos kert, amit napokba telne körbejárni, csak a fákkal tarkított sima beton, és a tökéletes állapotban lévő hatalmas épület.

- Különös. Máskor több a turista itt - állapítja meg Tom a kevés járókelő láttán, de Milán ennek ellenére is lazán legyint egyet.

- Ez is bőven elég. Na melyik legyen az áldozat? - nézegeti az ártatlan nézelődőket.

- Fiatal legyen, vagy idős? - kérdi Tom.

- Középkorút válasszatok inkább - add nekik Dávid tippet.

Én is végig nézek a turistákon. Van egy idős nő, aki éppen a palotát fényképezi a barna szandáljában, de öreget nem szeretnének megviccelni. Van még itt pár fiatal is, hasonló korúak lehetnek, mint mi, de a húzott szemükből ítélve ők kínaiak.

- Ők legyenek! - mutat Tom egy negyvenes éveik körül járható házaspár felé.

- Miért pont ők? - kérdi Mia a tűző naptól hunyorogva, mely a sötét napszemüvege mögül is jól látszik. A nap ma olyan erősen süt, hogy reggel, amikor kiléptem az ajtón, alig tudtam nyitva tartani a szemem, de azóta már valamennyire megszoktam.

- Ők olyannak tűnnek, akik értik a poént - magyarázza meg Thomas.

- Legyen - Milán oldalról beleüt Tom vállába - közelítsük meg a célpontokat.

A két fiú a nézelődő turistát eljátszva kezd a kiszemeltek felé haladni, miközben Mia előkapja a kameráját.

- Ezt muszáj lesz felvenni.

Amíg nem kezdődik el az akciójuk, addig Dávid a tenyerét a derekamra fekteti, és elönt a jóleső melegség.

- Este téged hallottalak beszélni, vagy csak hallucináltam? - A kérdésétől ugyanolyan erős ijedtség szalad keresztül a testemen, mint amikor Mia szólított meg minket a folyosó közepéről. Nem tudom, hogy mit kellene felelnem. Ha elmondom, akkor félek, hogy féltékeny lesz, de ugyanakkor utálok hazudni neki.

- Igen, nem tudtam aludni, úgyhogy ki akartam menni az erkélyre levegőzni, de ott volt Tom is, szóval elkezdtünk beszélgetni - hadarom el, majd türelmetlenül várom a reakcióját. Fogalmam sincs, hogy most direkt nem szólal meg, hogy tépje az idegszálaimat, vagy tényleg gondolkodik valamin.

- Oké - feleli egyszerűen.

Ennél semlegesebb választ nem is adhatott volna.

- Ennyi?

- Miért, mennyi lenne? - néz le rám egy elrejtett mosollyal, és ebből rögtön rájövök, hogy csak próbál nyugtalanná tenni.

Általában ezekből az ugratásaiból mindig az lesz, hogy én kerülök kínos szituációba, úgyhogy inkább ráhagyom.

- Semennyi - felelem semlegesen.

- Az nem sok - néz vissza a kiszemelteink mögött lévő fiúkra halvány elégedettséggel az arcán. Igazából így is ő győzött, csak nem hagytam, hogy a szituáció kinője magát.

- Kezdődik a műsor - jelzi nekünk Mia, aki már az arcához is emelte a kameráját.

Ebből a távolságból nyilván nem halljuk, ahogy Milán Oscar díjas színészhez illő aggodalommal megkérdezi a házaspártól a bűvös mondatot. A pár meglepetten néz vissza a teljesen komolynak tűnő fiúknak, majd a nő válaszol.

- Megcsináltuk! A professzornak igaza volt! - ugrik Milán Thomas nyakába, aki kishíján hátraesik a lendülettől. Egy kis ideig csüng rajta, majd elengedi, és akárcsak az óvodások elkezdenek egymás kezét fogva forogni a saját tengelyük körül. Az összes szem rájuk szegeződik, és az emberek pont úgy, mint a parton videózni kezdik őket. Már akinek eszébe jut ezt megtenni a röhögés mellett.

- Ez az alakítás tényleg érdemelne valamilyen díjat - mondom a nevetéstől könnyes szemekkel.

- Nem hiszem el, hogy találtunk pont egy olyan idiótát, mint mi - céloz Dávid Thomasra, miközben nem bírja abbahagyni a röhögést még akkor sem, amikor a két színészünk visszatér hozzánk.

- Na, milyen volt? - kérdi Milán büszke vigyororral az arcán.

- Igazi vissza a jövőbe - feleli Mia leállítva a felvételt. - De azt hiszem, hogy megint fent lesztek a neten.

Most, hogy Mia ezt felhozta eszembe jut, hogy azóta meg sem néztem, hogy mi lett a kecskés felvétellel, úgyhogy gyorsan kikapom a zsebemből a telót, és ránézek a közösségi média oldalakra. Nem is kell sokat keresnem, mert minden ezzel van tele. Mémek, feldolgozások...

- #Arnoldakecske - olvasom fel a legtöbbet megtekintetett. - Húszezer néző van rajta.

- Mi?! - csattan fel Dávid éles hangon, és kérdés nélkül kikapja a kezemből a készüléket, majd Milán is tükrözi a mozdulatát.

- Azért nem gondoltam volna, hogy ez ennyire híres lesz. Ezért már pénzt kérhetnénk - néz Milán Dávidra.

- Azért a professzorok az egyetemen remélem, hogy nem látták - mondja a barátom aggodalommal teli hanggal.

- Pedig biztos, hogy látták - lombozza le Mia rögtön.

Milán visszaadja nekem a telefont, minek a képernyőjén folyamatos lejátszásban folyik a kecskekergetős videó, ameddig ki nem kapcsolom.

- Na mindegy, inkább örüljünk neki, ha nem tudjuk visszacsinálni nem? - próbál Milán pozitív lenni. - Egyébként is indulni kéne.

Az autó előtt egyenként elköszönünk Thomastól, és nem bírjuk elégszer meghálálni ezt a kis kalandot itt Monte Carloban.

- Aztán majd küldjetek képeket - teszi hozzá Tom a búcsúzáshoz a letekert kocsiablakon könyökölve.

- Te meg a mai meccs eredményeit - felel Milán, majd beindítja a motort, vele együtt pedig a klímát is, mert a kocsiban megint olyan meleg van, hogy tojást lehetne sütni az ülésen.

- Meglesz - engedi el az ablakot mosolyogva, majd jó utat kíván, és hagyja, hogy elhajtsunk. Ameddig el nem tűnünk a következő kanyarban lelkesen integetünk neki, majd - ezúttal tényleg - nekivágunk meglátogatni a franciákat. Melankólikus hangulatban nézem, ahogy elszáguldunk a Földközi tenger csillogó hullámai, és az út melletti pálmafák mellett, mert a tervek szerint a közeljövőben nem fogom újra látni egyiket sem.

Sok kedvenc helyem volt már az utazás során, de úgy érzem, hogy ezúttal Monte Carlo kerül az első helyre. Ez valóban egy olyan kaland volt, amire nem számítottunk. Szereztünk egy remek új barátot, egy kényelmes házban aludtunk, ahol volt szerencsénk sült homárt enni. Úgy indultunk el az utazásra, hogy pénzügyileg meghúzzuk magunkat, erre a luxus ingyen megtalál minket. Talán az élet kivételesen a mi oldalunkra állt.

Ha tetszik a történet, és a kiadásra váró könyvemről többet szeretnél tudni, kövess itt is:
Facebook: Polyák Brigitta írói oldala
Tiktok: Polyák Brigitta író
Insta: Polyák Brigitta író