Európai nyár (Befejezett)

Szlovákia: "220 felett"

A gokart pálya nagyobb, mint elképzeltem. Az út maga nem túl hosszú, viszont rengeteg kanyar van benne.

Már előre lefoglaltuk az autóinkat, így az érkezésünkkor, már csak a szükséges felszereléseket kaptuk meg, és egy kis eligazítást, ami rám fért, mert nem igazán tudom, hogyan kezeljek egy ilyen járművet.

Végül startvonalhoz álltunk egymás mellett.

- Na? Verseny? - vigyorog rám Milán a saját vezető üléséből, mögötte Mia már beélesítette a kamerát.

- Mehet - felelek magabiztosan.

- Jajj nekem - mormogja Dávid mögülem. - Lehet inkább pufi fóliába csomagolva kellett volna beülnöm mögéd.

- Oldalra hajtom a fejem, hogy érezze, hogy rá akarok nézni, akkor is, ha a sisak miatt nem látom.

- Most miért, Pesten is tök jól elvezetem a kocsidat.

- De akkor nem versenyzel ezzel a lököttel!

- Bízz már egy kicsit a csajodban - sandít hátra rá Milán.

- Én bízok. De ki nem fél beülni az asszony mögé, ha az száguldozni akar?

Elnevetem magam a kijelentésén, és elindulok a járgánnyal anélkül, hogy ezt jelezném az ellenfelemnek.

- Hé! - kiált utánam, és pár másodperc múlva már utol is ér.

Ahogy veszem be a kanyarokat, és tudom azt, hogy itt nem kell betartanom a közúti sebességhatárokat úgy érzem, mintha igazán szabad lennék.

Egymásra vigyorgunk Milánnal a sisakunkon keresztül. Úgy nézhetünk ki, mint két nagyon lelkes autóversenyző, egy még lelkesebb operatőrrel a hátunk mögött.

- Ez az! - örvend Mia, amikor még feljebb toljuk a sebességet, és Milán lehagy minket.

- Gyerünk ne hagyd magad! - bíztat hátulról Dávid, és én is gyorsítok, de sajnos nem merem annyira élesen bevenni a kanyarokat, mint az ellenfelem, így nehéz elhúzni mellettük.

Mia félig hátrafordul az ülésben, és felém fordítja a kamerát. Lassan tényleg forma1-es versenyzőnek kezdem képzelni magam.

A verseny végül majdnem döntetlenül ér véget, alig egy harminc centivel maradhattam le Milántól, aki önelégült vigyorral veszi le a sisakját.

- Megtiszteltetés volt kollégák - nyújtja a tenyerét egy kézfogásra először nekem, aztán Dávidnak. - Nem szégyen a második hely.

- Na várj csak, majd Pesten megismételjük. Addig kiképzem a versenyzőmet - néz rám elszántan.

- Megegyeztünk - vágom rá gondolkodás nélkül. Felcsillan bennem a remény, hogy most már talán tényleg el fogunk járni gyakrabban is.

- Csinálunk egy képet a dobogónál? - mutat Mia a pálya szélén lévő emelvényre.

- Szerintetek szabad? - húzom el a számat.

Dávid megrántja a vállát. - Szerintem senkit nem érdekelne.

A képen a harmadik helyre igaz nem került senki, de így is úgy néz ki, mintha egy verseny nyertesei lennénk, ahogy a hónunk alatt tartjuk a sisakokat, Dávid pedig szigorú tekintettel pózol mellettem, mint egy menedzser.

Miután visszaadtuk a kellékeket, a gokartpálya éttermében sem időztünk sokat, mindössze a kirakott díjakat csodáltuk meg. Kajálni az Ufó kilátóban tervezünk, ahová éppen most indulunk.