A medencés incidens után nem volt kedvünk tovább áztatni magunkat, úgyhogy inkább bepakoltunk a sátorba, ahol az éjszakát töltjük majd, és most itt ülünk, néma csendben nézve a naplementét.
Meg kell mondjam, hogy ez a napnyugta minden eddigi benzinpénzt, bajt, lecsukást, és balhét megér. Az ég rózsaszín színben pompázik, ami visszatükröződik a Comói-tó hibátlan felszínén a hegyekkel együtt. Ez a látvány el is felejteti velem az imént történteket, és teljesen magába szippant. Ahogy a víz a partot mossa, az egy kicsit olyan, mintha az eget mosná ki a felszínre.
Egészen addig ülünk itt, amíg a felhők újra fehérré, az ég pedig kékké nem válik, és a hideg levegő lassan elő csalogatja a libabőrt a karomon és a lábamon.
Úgy döntünk visszamegyünk a sátrunkhoz, ahol a szomszédok ahelyett, hogy aludnának, kis zöld kempingszékeken beszélgetnek, miközben a kezükben hideg üdítőket tartogatnak.
Valami hozzáér a vádlimhoz, ezért gondolkodás nélkül odacsapok, és meg is van egy jó kövér szúnyog, aminek a vére szétkenődik a lábamon. Vagyis a saját vérem. Azt hiszem, hogy ideje levenni az egybe ruhát, és húzni valami hosszú farmert, hogy ne vakaródzak egész este úgy, mint egy bolhás kutya.
A csapkodásomra felfigyel egy sátras család, és széles mosollyal integetnek.
– Hé! Máris mentek aludni? – A férfi, aki angolul szólít meg minket egy horgászkalapot, és egy bő farmerrövidnadrágot visel. Mögötte két talán általános iskolás kisgyerek – Egy lány és egy fiú – ül az anyja ölében, akin hasonló kék színű egyberuha van, mint rajtam. Nem hiszem el, hogy őket nem eszik meg a szúnyogok!
– Még csak kilenc óra – teszi hozzá a nő. – Nincs kedvetek játszani velünk? Activitizni akartunk, de túl kevesen vagyunk.
Én nem lelkesedek túlságosan ezért, hisz láttuk, hogy az előbb sem alakult jól ez a játék dolog. A legbiztonságosabb az lenne, ha ma már ki sem dugnánk az orrunkat a négyszemélyes sátrunkból, ami a legnagyobb mind közül.
– Tudják, elég...– kezd el Dávid kihúzni magunkat a kérés
alól, de Milán félbeszakítja azzal, hogy feltartja a mutató ujját, és csendre inti a fiút.
– Igazából benne vagyunk.
Dávid akkora szemekkel néz rá, mint aki azon gondolkodik, hogy most rögtön nyírja ki, vagy ráér később. Végül megragadja a vállát, és ingerülten maga felé fordítja. Azt hiszem úgy döntött, hogy most vet véget a rövid életének.
– Az előbb kevertél le egy jobbost annak a srácnak, biztos, hogy akarsz ma még játszani?
– Ugyan már, ők csak egy kisgyerekes család. Nem kanos huszon évesek –sziszegi vissza Milán.
Eközben a család elég bizonytalanul méreget minket, csoda, hogy a tekintetük még nem fúrt lyukat a fiúk hátába.
– Játszunk pár kört, és elmegyünk aludni. De csak a gyerekek miatt! – szegezi le Mia.
– Legyen. – Dávid beleegyezik.
– Tudjátok, ha nem akartok... – kezd a férfi szabadkozni, de ekkor Milán egy széles mosollyal felé fordul.
– Nem, benne vagyunk. Mehet.
A két csapat egyértelmű, és még jól is jön ki, mert négy-négyen vagyunk, így egyenlőek az esélyek. Rajzolni most nem tudunk, úgyhogy csak a beszéd, és a mutogatás kártyák játszanak. Pedig a rajz a kedvencem!
A játékot a férfi kezdi, akinek a nevét nem tudtam megjegyezni a bemutatkozásból, és annyira a többiekét sem. Ezek a holland nevek nem az erősségeim.
JE LEEST
Európai nyár (Befejezett)
TienerfictieKészen állsz életed nyarára? Felfedezted már Bécst egy bevásárlókocsiban? Tettél ketchupot a spagettire olaszországban? Vagy Kardoztál bagettel Franciaországban? Négy Budapesti Filmszakos hallgató nekivág Európa meghódításának egy autóban ülve, mikö...