Európai nyár (Befejezett)

Félresikerült pókerparti

Mire megszáradtunk annyira, hogy be tudjunk ülni a kocsiba, addig eltelt legalább másfél óra, amit fagyizással, és padon ücsörgéssel töltöttünk a napon. Ez a sok meleg napfény után nagyon remélem, hogy egyikünk sem fogja napszúrással végezni.

Az éjszakára találunk egy út széli kis panziót, melynek a parkolóját kamionok foglalják be, de Milánnak ennek ellenére is sikerül beférkőznie egy szűkös helyre két jármű között.

Óvatosan nyitom ki az ajtót, hogy ne karcoljam fel a mellettem lévő kisteherautó oldalát, majd macskanő módjára kiférkőzök a szűkös résen.

Mire én is a platóhoz jutok, addigra Dávid már villámsebességgel adogatja le a többieknek a csomagokat, amiket magunkat akarunk vinni a szobába, míg a barna haját szinte aranyszínűre varázsolja a lemenő nap erős fénye.

Én nem kérek sok mindent magamnak, mindössze a nagy fekete bőröndömet viszem magammal, mert abban van minden olyan dolog, amire szükségem lehet.

A panzió egy kétemeletes épület sötét téglákból felépítve, amik, ha beszélni tudnának, akkor biztosan több évtizedre nyúlnának vissza a történeteik. A fakeretes ablakokról töredezik a festék, míg a bejárat újnak tűnik. Lehet, hogy ez volt az része ennek a régi épületnek, aminek tellett a felújítására.

Az előtérbe betoppanva egyből megpillantjuk a portát, mögötte az újságot olvasó idős férfivel, aki látszólag ügyet sem vet arra, hogy megérkeztünk, ameddig meg nem szólítjuk.

- Nous voudrions un lit double - kér Milán egy szobát franciául, amin meglepődök, mert nem említette, hogy mást is megtanult a „nemtudok franciául" mondaton kívül.

A portás szó nélkül elkezd valamit keresni a régi laptopján, míg én az asztalt támasztó Milán felé fordulok.

- Nem úgy volt, hogy nem tudsz franciául?

- Az előbb Google fordítóztam le - rántja meg lazán a vállát.

- Est-ce qu'ils mangent ici ? - kérdez vissza a portás a fekete keretes szemüvege mögül.

- Ugye ezt is lefordítóztad? - néz Dávid Milánra reményteli tekintettel, de a fiú arcából ítélve a válasz egy határozott nem.

- Ööö.. Nous ne parlons pas français - dobja Milán a joker mondatot, amit a pékségben is bevetett.

Próbálom nem elnevetni magam a portás összezavarodott tekintetén, amivel Milánt nézi, majd ránk is vet egy-egy lopott pillantást, de aztán nem gondolkodik tovább, és inkább csak átnyújtja a szobánk kulcsát.

- Merci. - Milán ezzel a köszönettel rátesz még egy lapáttal a szituációra, de szerintem ez már csak a poén kedvéért volt.

Az emeletre kaptuk a szobánkat, amihez el kell haladnunk egy csoport pókerező középkorú férfi mellett, és a tekintetem rögtön megcsillan a játékukon.

- Nem jövünk le, hogy csatlakozzunk hozzájuk egy körre? - kérdem általánosságban, miközben fellépek az első lépcsőfokra, és elindulunk felfelé a sárga omladozott fal mellett.

- Nem tudom, hogy mennyire lenne jó ötlet, pont egy ilyen lepukkant helyen beszállni - felel Dávid a válla felett.

- Elég ijesztő - erősíti meg Mia is az előbbi gondolatot.

- Attól, hogy a hely ijesztő, lehet még az emberek kedvesek - kontrázok rá, mert nem értek egyet az állításukkal.

Felérünk a lépcső tetejére, és az előttünk elnyúló folyosóról a Kém című film egyik jelenete jut eszembe, amikor a színésznő először indul a bevetésére, és szállást kap abban a lepukkant helyen Párizs szélén. Most annyi a különbség, hogy nem szűrődnek ki hátborzongató hangok a szobák mögül, viszont így is valami arra késztet, hogy minél hamarabb csukjam be az ajtót a hátam mögött.