Európai nyár (Befejezett)

Párizs 1: Louvre múzeum, és városnézés

Párizsnak a látványosságai szempontjából, megvan az a nagy előnye, hogy az összes fontosabb hely a Szajna mentén helyezkedik el, így egy nagyobb kört leírva, majdnem mindent megtudunk nézni. Ennek ellenére, viszont csak két helyre fogunk bemenni, az pedig a Louvre, és az Eiffel torony.

A város épületei, és az utcák sarkán lévő vendéglők, valamiért tényleg megadják Párizs híres romantikus hangulatát. A reneszánsz és rokokó stílusú lakások rengetege között kis vendéglők bújnak meg, hangulatos teraszokkal, amiket a teázó, vagy reggeliző vendégek népesítenek be. Néha-néha felbukkanak történelmi jelentőségű épületek is, amik nem kapnak túl nagy figyelmet, de feldobják a városképet. A hely eleganciájának tetőfokai pedig a gondosan kialakított körforgók, amik külön látványosságok is lehetnének. A legtöbbjük közepén tiszta vizű szökőkutak frissítik fel a levegőt, virágágyásokkal tarkítva.

Az utunk közben a kocsi ablakából meglessük az olasz hangulatú pantheont, gótikus templomokat a járdák mentén, míg el nem érünk a Notre Dame-hoz. Gondoltuk, hogy megállunk itt, de most szembesülünk vele, hogy 2019-es tűzvész felújítása miatt, nem fogunk sokat látni belőle a pilléreken kívül. A tornyai viszont már szép állapotban emelkednek az ég felé, így legalább azt megcsodálhatjuk az autóból.

Átkelünk a Szajna felett a város túloldalára, ahol hamarosan a múzeum fog várni minket, és mivel innen már nincs messze, úgy döntünk, hogy a meleg ellenére, leparkoljuk a járgányt, és a víz mentén fogjuk megközelíteni gyalog. Az én esetemben persze a deszkával.

Azt hittem, hogy majd valami keskeny járdán kell majd boldogulnunk, de kellemesen csalódok, mert a hidak alatt széles út van kialakítva az arra biciklizőknek, és járóknak.

A meleg ellenére, még sosem élveztem ennyire a deszkázást az utazás során. A sima aszfalton úgy gurulnak a kerekek, mintha be lennének kenve vazelinnel, és mindeközben csodálhatom a túloldalon lévő magas kastélyokat és középkori épületeket. Párszor még meg is állok, hogy lefotózzam őket.

A többiek ugyanezt teszik a hátam mögött, ezért is vannak ennyire lemaradva, viszont most kivételesen nem várom meg őket, hanem teljes erővel kiélvezem, hogy itt vagyok.

Nézem, ahogy a víz csillogó felszínén nyugodtan úszkálnak a kacsák, és arra várnak, hogy valaki dobjon nekik néhány kenyérdarabot, majd amikor ez megtörténik, egyszerre vetik rá magukat.

A meleg viszont lassan megállásra késztet, így az egyik híd árnyékában leszállok a longboardról, és ráülök, hogy megvárjam a többieket.

- Na mi van Fernando Alonso, kifogyott a benzin a járgányból? - kérdi tőlem Dávid mosolyogva, és a többiekkel együtt, letelepedik mellém.

Nem csak Milánt szokta becenevekkel illetni, hanem néha engem is, csak Milán szimplán több okot ad rá neki, mint mi többiek.

- Ami azt illeti igen. Kéne egy kis víz a tankoláshoz - kérem el burkoltan az egy literes palackot, mert a torkom már annyira kiszáradt, hogy úgy érzem vattát nyelek. Vissza kell fognom magam, hogy ne húzzam le az egész üveget, mert ez az össz, amit a sétára magunkkal hoztunk, és még vissza is kell menni.

Amikor végzek vele, a többiek is mind belekortyolnak. Nem tudom, hogy hány fok lehet, de egész biztosan negyven körül.

- Milyen messze van még a múzeum? - érdeklődik Mia a nyakára tapadt hajtincsekkel.

Dávid előkapja a telefonját, hogy megnézze merre járunk, de nem válaszol rögtön.

- Haladunk - feleli szűkszavúan, ami azt jelenti, hogy még a felénél se vagyunk.