Európai nyár (Befejezett)

München 2: Váratlan vendég

Estig az időt fagyizással, és vacsorázással ütöttük el, most pedig céltalanul sétálgatunk egymás mellett a város eleven éjszakájában. Nem is nagyon szólunk egymáshoz, hanem mindenki a saját gondolataiba merülve gyalogol a társa mellett, és a kivilágított épületeket pásztázzuk. Még ebben az időben is csörögnek a tányérok a vendéglőkben, és a belőlük áradó ételnek az ínycsiklandó illata járja körbe az utcákat.

Lehet, hogy ebben a pillanatban nem történik velünk semmi izgalmas, mégis úgy érzem, hogy sehol se lennék szívesebben, mint itt, a barátaim, és a vőlegényem társaságában. Az utazás alatt csak még szerencsésebbnek kezdtem érezni magam, hogy ők vannak nekem, és ennyi emléket köszönhetek nekik.

– Az ott az, amire gondolok? – töri meg Milán hirtelen a csendet, és egy nyílt udvarra mutat, ahonnan a zene hangosan tör a város utcáira. A zene ritmusára emberek mocorognak fehér terítős asztalok között, miközben néhányan pezsgős poharat tartanak a kezükben.

Ilyen nincs. Az utolsó állomásunkon beteljesül a bakancslista azon pontja, amelyet a legtöbb kétely övezett.

– Ez egy lagzi – mondom döbbenten.

– És mi be akartunk szökni egyre, ugye? – tisztázza Dávid hasonló meglepettséggel a hangjában.

– Nos, igen – feleli Milán lassan formázva a szavakat.

– Akkor mire várunk? – kap észbe először Mia, és elkezdi húzni Milánt a mulatság felé.

Dáviddal még pár másodpercig csodálkozunk a szerencsénken, aztán a többiek után sietünk, és belépünk a lagziba.

Az első percekben még betolakodónak érzem magam a többiekkel együtt, de amikor látjuk, hogy senkinek nem tűnt fel az érkezésünk, megpróbálunk feloldódni. A beilleszkedést pedig azzal kezdjük, hogy ártatlanul megközelítjük a süteményes, és italos pultot, miközben lazán mozgunk a német mulatós zenére.

Ahhoz pedig, hogy fokozzuk a természetességet, a kezünkbe veszünk egyenként egy-egy pohár pezsgőt, és lassan belekortyolunk. Az íze előhozza az éjszakát, amikor megünnepeltük a lánykérést, és szegény Mia úgy becsiccsentett, hogy másnap végig sajgott a feje. Remélem, hogy ebből tanult a barátnőm, és most óvatosabban fog bánni a poharakkal.

A lagzi helyszínét egyébként szépen berendezték. A gondosan elrendezett asztalok egyenesen a zenekarra néznek, akik mögött rózsák, és szalagok dobják fel a hangulatot. Az édességek pedig isteniek, főleg a puszedli, és a mandulás töltött sütemény, de vannak itt egyszerűbbek is, mint például a pogácsa, vagy csak gyümölcsök nyársra tűzve.

A kezemet egy porcukorral meghintett puszedli felé nyújtom, amikor Dávid olyan hirtelen szólal meg, hogy megállok a mozdulat közben.

– Várjatok! Ha kérdik, kinek a vendégei vagyunk?

Jó, hogy felveti ezt a kérdést, mert erre egyikünk sem gondolt. Válaszolni szeretnék, hogy esetleg a menyasszonynak, de valaki megelőz a hátunk mögül.

– Hát az enyémek.

Ezt a hangot rögtön felismerem, így örömmel duzzadó tüdővel perdülök meg a tengelyem körül, hogy az elegánsba öltözött Thomas vigyorgó arcába nézhessek a többiekkel együtt. El sem hiszem, hogy újra látjuk!

– Ti meg mit kerestek itt? – kérdi, mint aki maga sem hiszi el, hogy előtte állunk.

– Te mit keresel itt haver! – vág vissza Milán szórakozottan, és máris lekezel vele.

– Jó látni, öreg – pacskolja meg Dávid a hátát, mire Thomas felnevet, majd minket is megölel Miával.

– Hiányoltunk ám – mondom neki, amikor elenged.