Európai nyár (Befejezett)

Olaszország

Velencébe egy hosszú híd vezet, ami tulajdonképpen összeköti a várost Olaszországgal. Olyan érzésem van, mintha egy teljesen másik országba készülnénk átmenni, és amerre csak ellátunk víz vesz körül minket.

Amikor letérünk a hídról, Milán ahelyett, hogy a város felé venné az irányt, egy nagy kikötő irányába tekeri a kormányt.

- A város nem egyenesen van? - kérdem felhúzott szemöldökkel.

- De - kapom az egyszerű választ.

A fiú leparkol a hajókhoz közel, majd kifordul az ülésében, hogy szembe kerüljön velünk.

- Na, kinek van kedve körbehajózni Velencét? - Milán szája lassú, de elégedett mosolyra húzódik.

A fiú kijelentése teljesen ledöbbent. Szeretem a hajókat, és a vizet, most pedig egy csónakkal nézhetem meg az egész várost?

- Te béreltél egy hajót? - tér észhez először Mia.

- Nem. Én embert béreltem. - A fiú kinéz a kocsi ablakán, és nagy örvendve kiszáll, aztán meglátok egy széles mosollyal felénk közeledő férfit, aki egyszerű pólót, és farmerrövidnadrágot visel, egy baseball sapkával a fején, ami megvédi a szemét a szembesütő nap erős fényétől.

- Antonio! - üdvözli Milán a férfit, majd haverian átölelik egymást.

- Sose gondoltam volna, hogy vannak olasz kapcsolatai - jegyzi meg Dávid megszeppenten, miközben kettejüket bámulja.

Milán az autó felé fordul, és összecsapja a tenyerét.

- Na mi lesz, jöttök hajózni, vagy ott bent szeretnétek nyaralni?

Miután kiszállunk, a fiú bemutatja nekünk Antoniot, akiről kiderül, hogy egy távoli rokona, akivel kiskorában sokat találkozott, és mindig elvitte őt és a szüleit hajózni a város utcáin.

- Ciao ragazzi! Come stai? Puó iniziare la festa?

Tanácstalanul összenézünk Milánon kívül, aki vagy értette, hogy mit mondott, vagy jót szórakozik rajtunk. Addig én is értem, hogy kedvesen üdvözölt minket, de az utolsó mondata az számomra is rejtély. Most már szükség lenne a Google fordítóra.

Antonio hangosan felnevet, mintha egy nagyon szellemes viccet meséltünk volna neki.

- Nyugi! Tudni magyar - mondja erős olasz akcentussal a hangjában.

Szinte hallom, hogy nem csak az enyémről, de a többiek szívéről is nagy kő esett le. Igen kínos utazás lett volna, ha nem értjük egymást.

- Csak szivat titeket! Ennek az embernek a tréfák a lételemei! - öleli át Milán a rokona vállát büszkén.

- Na jönni csónak - int Antonio, és beszáll egy tipikus Velencei sétahajóba, amit a filmekben is sokszor látunk.

Előre engedem a fiúkat, mert félek nehogy felboruljon a csónak, mert nem tudom mennyire mindegy, hogy hogyan szállok be. A kenukban például meg kell lennie a tökéletes egyensúlynak, hogy ne borulj bele a vízbe.

Dávid felém nyújtja a kezét, hogy segítsen, amit természetesen egy meleg mosollyal elfogadok, majd Milán is ugyanezt teszi Miával, akinek megbillen az egyensúlya, amikor rálép a fadeszkákra, és meginog a hajó.

A hirtelen egyensúlyvesztéstől majdnem Dávid mellkasának dőlök, de a kezében megtudok kapaszkodni.

- Készen állni indulás? - néz végig rajtunk a férfi a hajó végéből.

Helyet foglalunk az ülőhelynek kialakított deszkákon, majd Antonio beindítja a csónakot, és eltávolodunk a kikötő sokféle hajóitól.