Európai nyár (Befejezett)

Fekete-erdő 1: Vigyázz, kész, kemping!

Mint ahogy régebben megbeszéltük, két éjszakát fogunk eltölteni a Fekete-erdőben egy sátorban. Milán azt állította, hogy már nincsenek medvék, szóval biztonságos kempingezni a vadon közepén.

Még nem sátraztam igazán a természetben, ezért is várom annyira és egyszerre félek is tőle, mert nem tudhatjuk, mi fog ránk találni éjszaka a fák sűrűjében.

Előtte viszont nem rögtön az erdőbe megyünk, hanem leparkoljuk a kocsit egy hangulatos városkában: Calwban.

A település nem csak azért szúrt szemet, mert nagyon közel van az erdőhöz, hanem a házai miatt is, mivel majdnem mindegyik úgy néz ki, mint Frankfurt középkort idéző terén. Ráadásul egy folyó csordogál keresztül rajta, ami csak még csalogatóbbá teszi a helységet a látogatók számára.

Sokáig kavargunk a városban, mire Milán végre talál egy olyan parkolót, ahol ott meri hagyni az autót két napra, anélkül, hogy bárkinek is szemet szúrna. Amikor ez sikerül, a hátunkra kapjuk a dolgainkat, és gyalog vágunk neki az erdőnek.

Miközben a színes házak között sétálgatunk, nagyon lelkesnek érzem magam az iránt, hogy kiszakadhatunk a városok hangzavarából, és végre igazi friss levegőn lehetünk, ugyanakkor az intuícióm azt próbálja mondani, hogy ez nem annyira jó ötlet. Ezt viszont csak annak tudom be, hogy biztosan a vadon gondolata rémiszt meg.

Milán sikeresen meggyőzött minket, hogy van túra tapasztalata, és simán vissza fog találni a városhoz, ahonnan indultunk. Nos, nincsen se térerőnk, se mobilnetünk, csak elvétve, szóval nagyon bízunk abban, hogy Milán valóban tudja a dolgát.

- Hol tanultál te meg kempingezni? - érdeklődök, és átlépek egy nagy kőrakást, mielőtt elesnék benne.

- Mondtam már, hogy apámmal megmásztuk a Kékest. Hát ott.

- Hány éves is voltál? - kételkedik Dávid elhúzott szájjal. Úgy tűnik, hogy őt még nem győzte meg a dolog.

- Tizenöt körül. De nyugi, hosszútávú a memóriám. Arra is emlékszem, hogy milyen tortám volt a második szülinapomon.

- Na, és milyen? - ragadja ki Mia a lényeget, és a fiú mellé lép.

- Epres-áfonyás.

- Ritka kombináció - dünnyögöm, mert a természet közelsége most jobban leköt, mint Milán szülinapi tortája.

Magas fenyőfák között szlalomozunk, melyeknek lombozata néhol el is zárja a napfényt, így a talajon lévő növényzet sem túl sűrű, ami csak megkönnyíti a haladást. Madarak röppenek el a fák között, és csipognak mindenfelé a bogarak állandó duruzsolása mellett. Ezt a nyugodt csendet még meg kell szoknia a fülemnek a városok hangos zajai után, viszont most kell kiélvezni, mert ez után München következik, az utolsó állomásunk, és ott ismét csak a hangzavar lesz jelen.

- Amúgy, hol is akarod lepakolni a sátrat? - puhatolódzik Dávid nagyjából fél óra séta után, miközben a kezünk összefonódik magunk mellett.

Milán automatikusan a telefonjához nyúlna, hogy megnézze hol vagyunk, de mielőtt ezt megtehetné inkább megállítom azzal, hogy továbbra sincs térerő.

- Nem baj. Van térképem - feleli, és elő is kapja a lapot, mire az arcukon meglepettség suhan át.

- Te aztán felkészült vagy - mondom neki, de szerintem nem hallotta, mert teljesen belemerült a térkép tanulmányozásába.

- Arra megyünk még egy órát - mutat nyugat felé, és már neki is vág.

- Egy órát? - ismétli meg Mia nyavalygó hangon.

- Onnan másnap megtudunk nézni egy kis vízfolyást - felel Milán a barátnője reakciója ellenére derűsen.

Szerencsére én még nem érzem a lábaimban a fáradságot, ezért nem fogadom fintorogva az információt. Inkább kiélvezem az olykor felbukkanó virágok, madarak, és elvétve mókusok látványát Dávid mellett.

Ahogy Milán ígérte is, egy óra múlva megáll, és jelzi, hogy megérkeztünk a táborhelyünkre. Megkönnyebbülten dobjuk le a hátizsákokat a földre, mert a derekam már sajog a nehéz táska miatt, és lerogyunk a földre.

- Na mi van? - néz végig a fáradt társaságunkon Milán, akin még egyáltalán nem látszik a kimerültség nyoma. - És a sátrat majd egyedül állítom fel?

- Csak adj öt percet - nyugtatja le a földön elterült Dávid.

- Ugye tudod, hogy bármikor belemászhat valami csótányféle a hajadba? - felel Milán, mire nemcsak Dávid, de Mia is felpattan a földről.

- Akkor, nem építjük a sátrat? - Úgy tűnik, hogy Dávidnak gyorsan megérkezett a motivációja a feladathoz.

Mind a négyen kivesszük a részünket, így a „lakásunk" alig negyedóra alatt már kifeszítve áll előttünk, és már csak a csomagokat, na meg persze a hálózsákokat kell belepakolnunk.

A végeredmény nagyon kis pofás lett: egy tábori elemes lámpa lóg le a fejünk felett, a sátor zsebeibe apróságokat tettünk, mint telefon, szúnyogriasztó, meg ilyen alapkellékek, az elejébe pedig egy hangyacsapdát tettünk, mert nem akarunk arra ébredni, hogy hangyavárnak használják az alvóhelyünket. Tapasztalatból mondhatom, hogy nem jó hangyánkra ébredni reggel egy sátorban.

Most, hogy mindennel végeztünk felderítjük a környéket száraz fadarabok után, amikkel este gyújthatunk egy kis tábortüzet, és megtudjuk sütni, a nemrég beszerzett pillecukrot.

A szorgos gyűjtögetés közben olyan érzésem támad, mintha egy kis időre visszatérhettünk volna az őskorba, de mindenesetre élvezem.

A kezemben összegyűlt már egy kupac ág, szóval én befejezem, és feltekintek a nap lassan lemenő fényére. Az éjszaka gondolata még mindig kelt bennem némi idegességet, de próbálom azzal nyugtatni magam, hogy nem leszek egyedül, és Milán az állítása szerint ért a kempinghez. Ja, és nincsenek medvék.