Why didn't you? ✔️

^ 14. Rész ^

- Angel szemszöge -

Folyamatosan ellepték az agyamat az emlékek, csakhogy ezek ismeretlen emlékek voltak. Mintha nem is velem történtek volna meg. Villogtak ellőttem a jelenetek, köztük az otthoni támadás és a játszótéri is amikről álmodtam. Mintha soha nem akart volna vége lenni. Egészen kicsi koromtól a baleset hetéig. Mindegyik emlékben megtámadtak minket és valami csoda folyamán volt hogy véletlen, volt hogy apa legjobb barátja segített, de mégis túléltük.

Amikor végre elfogytak kinyitottam a szemem. Egy sötét, hűvös helyen voltam. Olyan volt, mint egy régimódi pince. Maga a helyiség egy vaságyból és egy plafonig érő vaskerítésből állt ami ketté választotta a teret. A kerítés túloldalán Dylan üldögélt egy széken, és engem vizslatott. Szeme alatt óriási lila monokli volt, és a szája sarka vérzett.

Megpróbáltam felülni, de a fejem sajogott és forgott velem a világ az előbbi emlékképek miatt. Vártam pár percet, majd újra kísérleteztem - ezúttal sikeresen.

- Hogy kerülök ide? - álltam fel, és mentem lassan a kerítéshez ami a börtönrácshoz hasonlított a leginkább. Furcsa. Most is vonzott a vér és éhesnek éreztem magam, de egyáltalán nem olyan durván mint például tegnap meg ma.

- Emlékszel hogy mi történt? - kérdezte üres tekintettel. Szeméből semmilyen érzelmet és semmilyen gondolatot nem tudtam kiolvasni. Elkezdtem törni a fejem, és lassan felvillantak az emlékek.

- A suliban voltam. Veszekedtünk Jamessel, és rosszul éreztem magam ezért bementem a mosdóba. Írtam neked, közben bejött egy lány aki sírt és én... - a felismerés villámcsapásként ért. Dylan az arcomat fürkészte, de én nem bírtam ránézni. Az emlékek az elmémben élethűen felvillantak, és szörnyű bűntudatom lett. Egy szörnyeteg vagyok. - Kérlek mondd hogy jól van. - néztem reménykedve Dylanre.

- Miért nem mondtad el? Segíthettem volna. Basszus, Angel, ez nem játék. - állt fel, és idegesen járkálni kezdett.

- Válaszolj! Életben van? - néztem rá idegesen, reménykedve hogy nem vagyok gyilkos. Dylan megállt és vonakodva rám nézett. A legrosszabbra számítottam.

- Nagyon sok vért vesztett, de rendbe jön. - mondta, mire óriási kő esett le a szívemről. Azt hittem megöltem. Nem mintha így nem lennék szörnyeteg, de legalább gyilkos nem vagyok. Szegény lány halálra ijedhetett, és nem tudja mi történt. - Szerencse hogy leállítottalak, másképp most nem csak hogy vámpír lennél, de vérfarkas is. Megkértem Jamest hogy segítsen. Először nem akart... - mutatott az összevert arcára. - de végül megértette. Elvitte a lányt kórházba és állattámadást mondott az orvosoknak. - mondta, majd eszembe jutott hogy utoljára még az iskola mosdóban voltam, aztán éles fájdalom és képszakadás.

- Tényleg. Hogy kerülök ide? És mi ez a hely?- kérdeztem, és jobban körülnéztem. A szemem már nagyjából megszokta a sötétet, de így sem láttam sokkal többet, mint amikor felébredtem. A különös az volt hogy a vaságy mellett a falban rögzített vasláncok voltak (nem is egy) és a fal meg a padló tele volt karomnyomokkal. Nem volt ablak, de Dylan oldalán volt egy felfelé vezető lépcső aminek a tetején egy nyitott ajtó volt és onnan szűrődött be némi fény.

- Amikor megláttalak a mosdóban eltörtem a nyakad, és ide hoztalak. Nem tudtam...

- Várj, te eltörted a nyakam??? - akadtam ki azonnal. Dylan türelmes volt velem, nem hordott le amiért közbe szóltam.

- Igen, csak így tudtalak leállítani. De csak pár óráig voltál kiütve. A nyaktörés nem öl meg egy vámpírt. Nem tudtam hogy mennyire leszel kiakadva, vagy mennyire leszel éhes, ezért zártalak be.

- Igen erről olvastam. Megölésükhöz fakarót kell döfni a szívükbe, le kell vágni a fejüket, vagy ki kell tépni a szívüket. - idéztem fel, és megerősítésképp Dylanre néztem.

- Pontosan... - méregetett furcsállva, majd folytatta. - Mikor olvastál te erről? - kérdezte vizslatva, még mindig a rács túloldaláról. Szerencse hogy nem vagyok klausztrofóbiás mert már rég beütött volna.

- Hát már egy ideje sejtettem hogy valami baj van velem, és a suliban órán rákerestem a vámpírokra. Meg hát, amióta itt vagyok álmodtam róluk párszor. - mondtam, és leültem a földre a fal mellé, hogy a cipőm fűzőjét piszkáljam.

- Álmodtál vámpírokról? - vonta fel szemöldökét, és visszaült a székre.

- Aha. Az elmúlt napokban folyamatosan rémálmaim voltak. Az előbb is. Mintha emlékek lennének, de nem az én emlékeim. Nem is tudom, nagyon fura. - hablatyoltam, de úgy tűnt Dylan sem érti. Szemöldökét össze ráncolta és a hallottakon gondolkozott.

- Mikor is volt a baleset pontosan? - kérdezte pár perccel később engem vizslatva. Nem értettem hirtelen a kérdést, de láttam hogy Dylannek van egy elmélete, így engedelmesen válaszoltam neki.

- Múlt hét szerdán. - válaszoltam, és kíváncsian vártam Dylan reakciójára.

- És ma kedd van, ugye?

- Azt hiszem igen.

- Hű. Hát, szerencse hogy megtámadtad azt a lányt. Mármint... Ha nem teszed meghaltál volna. - nézett engem elgondolkodva. Bólintottam, mire folytatta az agyalást. Pár perc csönd után újra felállt és közelebb jött. - Tudom hogy nehéz, de muszáj lesz mesélned a balesetről. - ült le velem szemben - még mindig a rács túloldalán - a földre.

Nagy levegőt vettem, lassan kifújtam, és nyugtalanítóan vettem tudomásul hogy nem halogathatom tovább. Beszélnem kell róla. Az igazság és a megoldások érdekében.

Fájdalmasan emlékeztem vissza, de végül nekikezdtem.

- Egy szokásos napnak indult. Délelőtt tanultunk mint minden nap. Matekkal kezdtünk, aztán biológiát vettünk, majd fizikát. Közben persze pihenésképp párszor leültünk videójátékozni vagy zenét hallgattunk és táncoltunk. Délután pedig fogtuk a gitárjainkat és elmentünk piknikezni egy vízeséshez. Olyan egyszerű volt minden. Együtt zenéltünk és a vacsiról beszélgettünk meg a másnapi ebédről. Emlékszem palacsintát akartunk csinálni amikor hazaérünk. - sóhajtottam és mosolyogva legördült egy könycsepp az arcomon, de nem engedtem hogy az érzelmeim elvigyenek. Nem néztem Dylanre, inkább a szemben lévő falat vizsgáltam. - Későre járt úgyhogy elindultunk haza. Egy fákkal körülvett úton mentünk. Nem sok autó járt arra. Sötét volt, eleredt az eső. Csúsztak az utak úgyhogy apa óvatosan vezetett, de végül nem számított sokat. - megint megálltam és fájdalmasan mosolyogva Dylanre néztem. Már sűrűn folytak a könnyeim de nem engedtem hogy elmenjen a hangom. Gombóc keletkezett a torkomban de próbáltam visszanyelni. - Olyan gyorsan történt minden, érted? Abban a kereszteződésben jött egy kamion és egyszer csak azt vettem észre hogy a kocsi a levegőben van, apa elém rántja a kezét, és úgy nézett rám... Úgy nézett rám mint aki már előre tudta hogy mi fog történni... - nagy levegőt vettem és letöröltem a könnyeimet. - Utána már csak arra emlékszem hogy egy nő arról dumált nekem hogy mekkora csoda hogy életben vagyok, és sajnálkozva részvétét adta. Hát, mégsem éltem túl úgy tűnik. - fejeztem be és a könnyeim is elritkultak. Dylan is nekidöntötte a hátát a falnak, a fejét hátrahajtotta, és a hajába túrt. Feszülten vette a levegőt. Pár perc elteltével folytattam. - A temetésen olyan emberek voltak akiket még életemben nem láttam. Mindenki csak sajnálkozott. A kamionvezető persze elmenekült. Azóta sem találták meg. - fejeztem be, letöröltem az arcom a pulcsim ujjával, és törökülésbe ültem. - Ezek után elküldtek ide Oscarhoz, mert otthon nem maradhattam egyedül.

Sóhajtott, és nem mondott semmit, ami nagyon jól esett. Nem sajnálkozott, nem mondta hogy részvéte, nem mondott semmit. Csak ültünk a csendben. Viszont Dylanén kívül valaki más szívdobogását is hallottam.