Why didn't you? ✔️

^ 22. Rész ^

- Angel szemszöge -

James távozása után nem bírtam tovább és eleredtek a könnyeim. Belegondolni hogy fájdalmat okoztam neki és hogy soha nem lehetek vele... A mellkasom iszonyúan fájt és egyre rosszabb érzés lett bennem.

Ha vele vagyok veszélybe sodrom. Ez volt a helyes megoldás.

Alig telt el 5-10 perc és az ajtón kopogott valaki. Furcsa volt hogy nem csengetett. Nem tudtam ki lehet az, Oscar csak nemrég ment el a reptérre, nem jöhetett meg máris. Koncentráltam és hallgatózni kezdtem.

Nyílt az ajtó és Dylannek mintha kissé elakadt volna a lélegzete. - Beszélhetnénk? - hallottam meg James hangját újra. Ideges volt, és türelmetlen. Dylan várt egy kicsit, majd kilépett és becsukta maga után az ajtót. Az ajtót, ami miatt tovább nem hallottam. Direkt csinálta vajon? Mit csináljak? Miért akar James Dylannel beszélni? Ennek semmi értelme.

Idegesen felálltam és járkálni kezdtem. Nem mehetek ki, az ablakom kinyitása pedig nem segítene a helyzeten. Nem tudtam mást csinálni, vártam.

Alig 5-10 perc után Dylan visszajött a házba, én pedig extra gyorsasággal elindultam hozzá. Szintre észre sem vettem, már lent álltam Dylan előtt. Amikor megálltam kicsit megdőltem a hirtelen gyorsaságtól, de végül megtaláltam az egyensúlyom. 

- Woah. Ez mi volt? - kérdeztem furcsállva Dylantől, kis izgatottsággal a hangomban. Dylan egyáltalán nem volt meglepődve, inkább le volt taglózva. Rossz érzés lett bennem. - Mi történt? Mit akart? - érdeklődtem óvatosan, mire lesütött szemmel elindult a kanapé felé, én pedig követtem. Leültünk, és kicsit szégyenkezve fordult felém.

- Arról faggatott hogy mi van veled. - szünetelt, mire egyre idegesebb lettem. Gondolhattam volna hogy Dylanhez megy. Vártam hogy folytassa. - Megmondtam neki hogy hagyjon békén téged. - figyelte a reakcióm. 

Hirtelen Dylan szavai hatására átfutott bennem hogy hibáztam és nem kellett volna azokat tennem amiket. Lehet hogy nem kellett volna kitörölnöm az emlékeit. Hogy nem kellett volna megbántanom. Vele lehetnék. Most azt hiszi utálom. Ha tudná mi a valóság...

Dylan azt mondta neki hagyjon békén. Oké. Gondolkodjunk okosan. Ennek a jó oldala: békén fog hagyni. És a rossz oldala: békén fog hagyni! Faszom.

- Angel, sajnálom. - fogta meg a vállam őszintén, mire nekem újra elkezdtek folyni a könnyeim. - Annyira sajnálom. - ölelt magához.

▂▃▄▅▆▇█▓▒░ ░▒▓█▇▆▅▄▃▂

A történtek után persze rájöttem hogy Dylan jól tette amit tett, és őt is megnyugtattam hogy nem haragszom. Csak jót akart. Ha ez nincs, magamtól lehet hogy soha nem tudom elengedni. 

Oscar és Matthew olyan fél 6 körül érkeztek meg. Odasiettem és Matthew-t nagy öleléssel fogadtam. Kicsit nagy volt az erőbedobásom szóval próbáltam visszavenni kicsit. Furcsa érzés volt hogy ennyire megnőtt az erőm és igazából bármit csinálok azzal nagyon könnyen árthatok másoknak. Vigyáznom kell.

- Na, nézd meg. Ekkora ölelést még én se kaptam. - sértődött meg viccből Oscar, mire én csak megforgattam a szemem.

- Hogyan vagyunk kislány? - kérdezte tőlem Matt komolyra váltva a viccelődésből. El is felejtettem hogy a temetés óta nem láttam. Mostanában annyi minden történt Jamessel meg ezzel az egész vámpír-boszi dologgal, hogy apáról és a balesetről meg is felejtkeztem. 

- Jól leszek. - mondtam őszintén. Hazudni nem akartam hogy jól vagyok, de rosszul sem éreztem magam. Úgy érzem az idő és a körülöttem lévő emberek majd segítenek. Már ahányan maradnak. Kicsit olyan érzés mintha Jamest elvesztettem volna.