Why didn't you? ✔️

^ 16. Rész ^

- Hova mentek? - hallottam Oscar kérdését, de nem fordultam hátra, csak vettem tovább a cipőmet meg a kabátom. Kattogott az agyam, az elhangzottakon gondolkodtam.

Újraélesztettem valakit? Ráadásul alig voltam 10 éves. Jézusom. De ez biztos normális a bosziknál, nem? Ilyeneket csinálnak. Gyógyítanak, segítenek. Biztos nem olyan rossz. Nem hangzik annak. Ha belegondolok szívesen megtanulnám milyen boszinak lenni. Ehhez kell egy tanár? Vagy könyvben vannak leírva a varázsigék? Magamnak kell kitapasztalnom? Azt se tudom hogy működik. Mostmár két dolog is van amihez hozzá kell szoknom és ki kell tanulnom. Vámpírság és bosziság. Szuper. A következő küldetés: ne halj meg vagy vérfarkas is leszel!

- A kórházba. - mondta Dylan mögöttem valahol és ők is felálltak. - Nincs valami ismerősöd esetleg aki segíthetne Angelt kitanítani? - kérdezte Oscartól, és erre a kérdésre már én is hátrafordultam. - Vagy egy igéskönyv is segítene igazából. - nézett rám majd vissza Oscarra.

Igéskönyv? Szóval így működik...

- Az a baj hogy nincs. Miután... - akadt meg, és nyelt egyet. - Szóval miután beaktiváltam a vérfarkas átkot nem akartam többet ennek a világnak a részese lenni és elköltöztem ide. Gondoltam újrakezdem, és mindent magam mögött hagyok. Már amennyire tudom. - mesélte lehajtott fejjel, és mindenki hallgatott körülötte. - Sajnálom. - mondta őszintén engem nézve. Halványan elmosolyodtam hogy megnyugtassam, hisz nem az ő hibája.

- Na nem baj, majd kitalálunk valamit. - nézett rám bíztatóan Dylan és közelebb jött hogy a bal kezét a vállamra tehesse. - Nem lesz baj. - nyugtatott. Ahogy közelebb jött erőteljesebben éreztem a vágyat, úgyhogy erősebben koncentráltam hogy visszafogjam magam.

- Szóval elvigyelek titeket? - kérdezte Oscar ránk nézve.

▂▃▄▅▆▇█▓▒░ ░▒▓█▇▆▅▄▃▂

Közben besötétedett, úgyhogy várnunk sem kellett a naplementére. Az utunk csendesen telt. Elöl ült Dylan, hátul pedig jobb oldalt én, mellettem pedig James. Éreztem magamon a tekintetét, de nem néztem rá. Az ablakon keresztül néztem a különböző színű és formájú száguldó autókat.

A boszorkány dolgon gondolkodtam, és hogy ezt magamnak kéne kitanulnom valahogy. De hogy kezd neki az ember? Találtam egy koszos zsepit a kocsiban és azt vizsgálgattam. Épp megálltunk egy piros lámpánál úgyhogy úgy döntöttem kipróbálok valamit. Letettem a zsepit az ölembe, megráztam az ujjaimat, kiroppantottam a nyakam, és nekikezdtem. A jobb kezemet a zsepi felé tettem és becsuktam a szemem. Kizártam az összes hangot, a szagokat, az egész külvilágot, és próbáltam elképzelni ahogy a zsepi felemelkedik a levegőben. Lassan beszívtam a levegőt, majd nyugodtan kifújtam. Koncentráltam, és amikor megvolt a kép kinyitottam a szemem és azt láttam hogy a zsepi - pont ahogy elképzeltem - a levegőben lebegett a tenyerem alatt. Azonban amikor már nem koncentráltam eléggé visszaesett az ölembe.

- Ezt hogy csináltad? - kérdezte engem vizslatva James. Észre sem vettem hogy a mutatványom közben mindannyian engem figyeltek. Döbbent tekintetük nem lepett meg, én is meglepődtem, de megnyugodtam hogy nem csak káprázott a szemem hanem ők is látták ami történt.

Éppen válaszoltam volna, amikor a mögöttünk lévő autó iszonyú hangosan dudált egyet, és észrevettük hogy zöld a lámpa. Oscar elindult, és velünk az egész mögöttünk várakozó sor is.

- Nemtudom. Csak koncentráltam, és elképzeltem hogy lebegtetni tudom. - néztem a zsepire az ölemben, és mosolyogva vettem tudomásul hogy sikerült. Csak egészen kicsit, de akkor is sikerült. Ez kezdetnek teljesen jó.