Why didn't you? ✔️

^ 25. Rész ^

- James? - ismertem fel, mire megfordulva meglepetés ült ki az arcára. - Te...Khm. Te hogy kerülsz ide? - szedtem össze magam amennyire tudtam, de a tekintetemet nem tudtam elfordítani. Ahogy az ablakból bejövő fény rávilágított az arcára és barna tincseire, egyszerűen gyönyörű volt. A szemeit mintha csillogni láttam volna amikor meglátott.

- Ezt kérdezhetném én is. - moderálta az arcát érzelemmentessé, és elfordította tekintetét. Nem akart rám nézni és nem tudtam semmit leolvasni az arcáról.

Nyeltem egy nagyot és erőt vettem magamon hogy ne essek szét. Fájt hogy ennyire elutasító, de közben tudtam hogy így kell lennie. - Will a társam magyaron, átjöttem dolgozni az előadásunkon. - magyaráztam, és közben a talajt vizslattam. Egyikünk sem nézett a másikra, és ez valamiért nagyon zavart. Nem sok ember figyelmét akartam eddig életemben, hisz ott volt nekem apa. James viszont... annyira más. Nemtudom, csak olyan rossz ez így. Sosem éreztem még így.

Aztán mintha rájött volna valamire fújtatott egyet. - Hát persze. Engem is ő hívott át. - Hajtotta le a fejét, majd rám nézett azokkal a gyönyörű barna szemeivel, félig felemelt fejjel. Azt hittem ott halok meg.

- Mi? - kérdeztem vissza és kénytelen voltam elfordítani a fejem. Nem tudtam koncentrálni, nem is értettem az összefüggést. Túlságosan elvarázsolt...

- Micsoda véletlen, hogy mindkettőnket ugyan akkor hívott át, nem gondolod? - kérdezte és pár lépéssel közelebb jött, bár még mindig tisztes távolságban maradt és még mindig kerülte a tekintetem. Annyira kedvem lett volna az összes emlékét visszaadni és megmagyarázni neki miét csináltam ezt az egészet. Hogy megértse, ha velem van veszélyben van. - Hé, ömm, James? - kérdeztem de még mindig nem fordultam teljesen felé. Érzékeltem hogy ő közben rám nézett. Gondoltam vissza csinálom az egészet, véget vetek ennek a borzasztó időszaknak. Újra úgy akarom érezni magam vele. Olyan kevés időnk volt. Szinte semmi. Ez az érzés nekem annyira fura, csak annyit tudok hogy ez jó. Ez jó, és többet akarom ezt érezni. Vele lenni úgy, ahogy azelőtt.

- Igen? - kérdezte és engem vizslatott, így én is ránéztem. Úgy éreztem bármit meg tudok tenni, mégis a szavak olyan nehéznek tűntek. Szépen lassan közelebb mentem, de egy métert azért hagytam magunk között.

- Emlékszel ami.. amikor... - De hát nem emlékszik, Angel. Nem emlékezhet. Kitöröltetted a fejéből, mert te ilyen ember vagy. Ember? Még csak ember sem vagy. Az istenért, még a szíved sem dobog. Veszélyt jelentesz rá. Veszélyt. VESZÉLYT. - Igazából.. -köszörültem meg a torkom. - Megmondanád merre van a mosdó? - kérdeztem végül és végtelenül elszégyelltem magam. Tényleg azt hittem hogy sikerülhet? Tényleg azt hittem hogy jót tennék vele? Hát max magamnak, viszont ez most nem játék. Nincs idő önzőnek lenni.

Meglepődöttség, aztán csalódottság látszott az arcán, majd kikerült, elindult az ajtó felé, és úgy beszélt hozzám.

- Az ezzel szembeni ajtó. - mondta, és otthagyott. Az ajtót tárva nyitva hagyta így látta hogy hova kéne bemennem ha mosdóba akarok menni. Gyorsan átsiettem oda és magamra zártam az ajtót. Nem tudtam hogy sikerülhet e innen zárt ajtóval hallgatózni, de azért megpróbáltam. Kiszűrtem a zajokat és koncentráltam. Nehezebb volt kivenni a beszélgetést, de azért valamennyire sikerült.

"Ezt meg mi a fasznak kellett?" - hallottam James ideges hangját.

"Hogy ment?" - kérdezte kissé izgatott hangon, figyelmen kívül hagyva James haragját.

"Erre semmi szükség nem volt."

"De nem értem. Mi..." - kezdte de James közbe szólt.

"Nem akarok beszélni vele, még látni sem akarom, érted??" - mondta idegesen és közeledő lépteket hallottam. Automatikusan hátra léptem, de a léptek távolodni kezdtek. Ajtónyitódás, majd ajtócsapódás.