Why didn't you? ✔️

^ 5. Rész ^

Azonban amikor megölelt hirtelen nagyon megéheztem. Olyan érzés volt, mintha egy hete nem ettem volna semmit. Éreztem ahogy... nem is tudom. Mintha éreztem volna a szívdobogását, és a pulzusát. Eltolt magától hogy a szemembe tudjon nézni, és letörölte a könnyeimet. Nehezen, de visszacsöppentem a valóságba. Az arcunk megint nagyon közel volt egymáshoz, csak néhány centi választott el tőle. Hátrébbléptem, nem lehet ilyen közel. Észrevette a lépésem úgyhogy mintha kicsit elszégyellte volna magát.

- Mi történt? - kérdezte aggódva, és leült az ágyam szélére.

- Semmi. Jól vagyok. - hazudtam, és leültem a székembe.

- Aha. Azért sírsz. - mosolygott szomorúan.

- Mióta álltál az ajtóban? - tereltem a témát.

- Amikor elindultam a lépcsőn meghallottam hogy gitározol, és vissza jöttem. De ne terelj. Mi a baj? - látott át rajtam. A szék karfáját vizsgáltam, és újra megtöröltem a szemem.

- Semmi. - hazudtam újra. Ezt mostanában begyakoroltam rendesen, de rossz érzés volt. Nem akartam neki hazudni, de az igazságot sem akartam elmondani. Soha nem volt még igazi barátom, és amikor végre lehetne egy akkor is hazudnom kell neki. - Nem akarok róla beszélni. Ne haragudj.

- Semmi baj. - mondta őszintén, majd néhány másodperc elteltével felállt és elindult az ajtó felé. - Akkor szedd össze magad, én addig áthozom a cuccaimat. Amúgy lehet áthívok pár havert ha nem baj. - nézett vissza az ajtóban hátha van valami hozzáfűznivalóm és jól sejtette mert volt is.

- Ugye nem azok akik a boltnál voltak? - húztam el a számat.

- De igen. De ígérem hogy békén hagynak és nem zavarnak majd. - próbálkozott bociszemekkel.

- Legyen. De akkor tényleg hagyjatok majd békén.

- Oké. - mondta, és már ott sem volt. Még pár percet álltam a szobámban, gondolkodva hogy mi is történt, majd bementem a fürdőbe.

Megmostam az arcomat, és kicsit összeszedtem magam lelkileg. Nem tetszett hogy sírni látott. Gyengének éreztem magam.

Le mentem inni egy pohár vizet, de amikor leértem a nappaliban megláttam azt a bizonyos 5 srácot. Mind engem bámultak, köztük James is. Hurrá, a barmok. Nem foglalkoztam velük, nem is köszöntem, csak mentem tovább a konyhába. Azonban amíg töltöttem a vizet hallottam lépteket közeledni mögülem, ami azért eléggé fura volt. Ennyire azért nincs jó hallásom, soha nem is volt. Mindegy, amikor megfordultam tényleg állt valaki mögöttem, méghozzá az a srác aki tegnap először pacsizott le Jamessel.

- Szia! Will vagyok. - nyújtotta a kezét, de nem fogadtam el. Megint megéreztem azt amit nemrég a szobában Jamesnél. Will ütemes szívdobogását. Nem értettem mi ez úgyhogy gondoltam egy kis friss levegő jól esne kiszellőztetni a fejem.

- Angel. - mondtam meg én is a nevem, majd megittam a vizemet és otthagytam a konyhában Willt. Felvettem a cipőmet meg a kabátomat, és elindultam a boltba hogy vegyek az ebédhez hozzávalókat. Pizzára gondoltam, ha már ilyen sokan vagyunk.

Szóval emberek társaságában hallom a szívük dobogását, és a pulzusukat. De eddig nem volt ilyen, most miért? Mi változott? Mondjuk ez részben jó, mert a szívük gyorsabb dobogásáról tudom mikor hazudnak. Talán van valami köze az álmomhoz? Furcsa dolgok történnek mostanában. Pontosabban amióta itt vagyok. Semmit nem értek az egészből. Lehet megkérdezem majd Oscart ha hazaér, hátha tud segíteni.

Miközben ezen gondolkodtam odaértem a bolthoz. Bementem, és megvásároltam mindent ami kellhet a pizzához, plusz még néhány dolgot ami nem volt otthon. Otthon. Furcsa otthonnak hívni, pedig lassan hozzá kell szoknom mert mostantól itt fogom tölteni a napjaim nagy részét.

Hazafele folyton úgy éreztem mintha követett volna valaki, de akárhányszor hátrafordultam nem volt ott senki. Szóval már paranoiás is vagyok. Szuper.

▂▃▄▅▆▇█▓▒░ ░▒▓█▇▆▅▄▃▂

Amikor hazaértem a fiúk még mindig a nappaliban voltak, csak ezúttal ketten videojátékoztak. Lepakoltam a bolti táskát a konyhában, majd odamentem a kanapéhoz és néztem ahogy játszanak.

- Beszállsz, kislány? - kérdezte az egyik aki játszott. Rábólintottam, mire a mellette ülő iszonyúan kigyúrt srác átadta a helyét. Meg is nyertem, és mind csodálkozva néztek rám. - Te hogy tudsz így játszani?

- Hát... apukámmal régen sokat játszottunk. - mondtam ki, de kár volt, mert csak előhozott mindent. Szomorúan lesütöttem a szemem, és hirtelen bevillantak az emlékek.

- Nee! Ilyen nincs. - ejtettem le szomorúan a kezem a második vereségem után. De nem keseredtem el, hisz biztos voltam benne hogy legközelebb sikerül. - Visszavágót akarok! - kiáltottam, mire apa vonakodva ugyan, de beleegyezett. Éppen a tanulást szüneteltettük picit a videójátékkal. Sokat játszottunk, nagyon szerettem.

Iszonyatos sebességgel száguldottam, és próbáltam óvatosan venni a kanyarokat. Kétszer kicsit megcsúsztam, apa pedig szokatlan módon háromszor is rontott. Olyankor mindig felnevettem és még jobban igyekeztem nyerni. Végül eldobtam a kontrollert és boldogan ugrottam fel a kanapéra.

- Nyerteeeem! Nyertem, nyertem. Verhetetlen vagyok!! - ugráltam ujjongva a kanapén. Apa elkeseredve hajtotta le a fejét, majd mosolyogva nézett engem ahogy ugráltam. Utólag rájöttem hogy direkt hagyott nyerni, de akkor még túl kicsi voltam hogy ilyeneken gondolkodjak.

- Szép volt Rigó. - dicsért meg. Mindig így hívott. Akkor adta ezt a becenevet amikor először énekeltem gitározás közben. Imádta a hangomat, gyönyörűnek tartotta. Így lettem Rigó.

- Apád jó arc lehet. - vigyorgott Will kizökkentve az emlékből, majd tekintete visszavándorolt a tévére.

- I...Igen az. - Volt - tettem hozzá magamban. Visszaadtam a kontrollert a másik oldalamon lévő srácnak aki az elején átadta a helyét, mert észrevettem hogy elkezdett remegni a kezem. - Ne, ne, ne, csak ne itt és ne most. - mondtam magamban pánikolva. Beraktam a zsebembe a kezem hogy a többiek ne vegyék észre, de mintha éreztem volna magamon James tekintetét. Nem néztem rá, csak felálltam, és gyorsan elindultam az emelet felé.

- Most hova mész? - kérdezte Will. Tudtam hogy mi következik, hiszen már megtörtént párszor az elmúlt napokban. Már felértem a lépcsőn, de lehet nem kellett volna annyira sietnem, ugyanis hirtelen elkezdtem iszonyatosan szédülni. A lábaim feladták a szolgálatot, és összeestem.

Az utolsó emlékem az, hogy az összes fiú feljött a lépcsőn, és rémültem néztek engem. Üvöltöttek hogy: ,,Angel! Angel! Jól vagy?" ,,Minden oké?" ,,Jézusom" ,,Elájult?" ,, Mi van vele?". Aztán James felkapott a kezébe, és elsötétült a kép.