Why didn't you? ✔️

^ 26. Rész ^

- Angel?! - hallottam egy hangot mögülem. Ülő helyzetben felsőtestemmel hátra fordultam, és Dylant pillantottam meg felém közeledni. Tekintete ijedt volt, de csakis engem nézett. Visszafordultam ahol eddig a férfi állt, de már nem volt ott. Mintha semmi nem történt volna, felszívódott. - Jól vagy? Mi történt? - ért oda hozzám és segített fel a földről Dylan. Még mindig nem tudtam felocsúdni a sokkból.

- Én.. - nem tudtam mit kéne mondani. Nem mondhatom el neki a történteket, el kell mennem arra a helyre ahova a férfi hívott, különben beigazolódik amitől féltem és a szeretteimnek esik baja. Ha elmondom Dylannek meg akar majd akadályozni abban hogy elmenjek. Megakadályoz, aztán cserébe neki esik baja. Azt meg nem hagyhatom. - Minden oké, csak...csak elestem. - erőltettem magamra egy mosolyt. Ahhoz képest hogy nem szeretek hazudni, mostanában nagyon megy. Csak reméltem hogy Dylan elhiszi amit mondtam, de látszólag sikerült átverni. Leguggolt és összeszedte a táskából kiborult dolgokat. Én közben az embereket pásztáztam hátha újra megpillantom a férfit, de nem jártam sikerrel.

A hazafele úton Dylan folyamatosan dumált valamiről, de én egy szavára sem tudtam odafigyelni. Néha bólogattam hogy úgy tűnjön mintha figyelnék, de közben azon gondolkodtam amit a pasas mondott. Hogy már régebb óta próbál különböző módokon megölni, de valahogy mindig kicsúsztam a kezei közül. A hétfői támadás ő volt, ebben teljesen biztos vagyok. De azelőtt nem támadtak meg valami gyakran. A legújabb esemény még apa halála volt de... Apa halála. Azóta sem kapták el a gyilkost, aki a furgon kormánya mögött ült.

Ő ölte meg.

Ő ölte meg apát.

Az én hibám.

Én voltam a célpont, de apa halt meg. Apa halála az én hibám.

Ez bizonyítja, hogy tényleg mindenkire veszélyes vagyok. Mostmár biztos vagyok benne hogy helyesen cselekedtem Jamessel. Ennek így kellett lennie. Nem eshet még egy embernek baja miattam. Senkinek.

Kísértette a gondolataim az a szürke érzéstelen szempár, és az a beteg, gyilkos mosoly. Logan.

Amikor hazaértünk Oscar kocsija már a felhajtón állt. Bent köszöntem neki mire furcsán méregetni kezdett, szóval megesküdtem hogy minden rendben, majd felmentem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Senkivel nem akartam beszélni. Úgy éreztem, hogy bármit mondanék, hazudnék vele. Egyszerűbb nem beszélni senkivel.

De a terv meg volt. Holnap tök normálisan, feltűnéskeltés nélkül elmegyek suliba, mintha semmi nem történt volna. Túlélem a napot és próbálok odafigyelni az órákon. Délután valahogy lefoglalom magam, felkészülök hátha harcolni kell, és este pedig kisurranok. Találkozok ezzel az alakkal és... hát utána lesz ami lesz. A lényeg hogy ha engem megkap, a szeretteimet békén hagyja. Neki én kellek, nem ők, és ezt ki kell használnom amíg lehet.

Akármennyire próbáltam elterelni a gondolataim, nem ment, így végül mint mindig ha stresszes vagyok, a gitározás mellett döntöttem. Kezembe vettem, és törökülésben ültem az ágyamon. Először csak bámultam rá, gondolkodva hogy mit kéne játszanom, de semmi ihletem nem volt. Az események felkavartak, és nem nagyon tudtam koncentrálni. Apukám mindig azt tanácsolta hogy oda menjek ahova a gitárom visz. Hogy mindig kövessem a szívem, játszam azt amit a hangulatom diktál. Így aztán, egy régi emlék által eszembe jutott, lassabb zenét kezdtem játszani. A dallam a fejemben élénken élt, így megerőltetnem sem kellett magam hogy sikerüljön helyesen eljátszani. Persze így is lehetett benne egy-két hibám, de annyira elvitt az emlék hogy teljesen figyelmen kívül hagytam a külvilágot. A kezem ismerősen pengette a húrokat, közben pedig halkan énekelgetni kezdtem a fejembe tökéletesen beleégetett dallamot.

Fogamat összeszorítva tűrtem ahogy az égető fertőtlenítő a lehorzsolt karomhoz ért. Apukám kissé idegesen vette a levegőt és óvatosan érintette a vattát a sebhez.

Mint minden gyereknek, persze nekem is eljött az a korszakom amikor folyton akaratoskodok és mindent jobban tudok. Ez esetben kitaláltam hogy rollerezni szeretnék mert láttam az utcán pár gyereket akik menő mutatványokat csináltak vele. Ugrottak, a roller felrepült velük a levegőbe, ott megforgott egyet-kettőt, és utána a rollerre érkeztek vissza a földön. De, komolyan, mennyire menő már?!

Kierőszakoskodtam hogy apa vegyen nekem egyet, és amikor végre sikerült meggyőznöm olyan érzés volt mintha életem első autóját kapnám meg. Rózsaszín-lila színekben úszott, egy kevés fehérrel. Imádtam.

Egészen az első komolyabb esésig, ami most történt pár perce. Alig 1 hete van meg, de nekem ki kellett próbálnom amit azok a gyerekek csináltak. Biztos voltam benne hogy mennyi fog, annak ellenére is hogy apa megtiltotta egyenlőre a trükközést. Ő tudta hogy ez lesz a vége. Ezért is nem engedte, de hát hiszem hogy minden gyerek lázad néha, nem csak én.

- Hallgatnod kellett volna rám. - mondta halkan, próbálva nyugodt maradni. Nem szokott ideges lenni, nem sokszor húzom ki nála a gyufát. Veszekedni se nagyon szoktunk, és ezt nem akartam most elkezdeni.

- Tudom, de annyira menő lett volna. - akaratoskodtam csak azért is. Csúnya pillantást vetett rám, és befejezte a sebem letisztítását. Rátett egy ragtapaszt és lassan felállt az ágyam mellől. Elindult kifelé a szobámból, mire bűntudatot kezdtem érezni. Megmondta hogy ne csináljam, de én nem hallgattam rá.

- Bocsánat. - mondtam mielőtt teljesen kiment volna a szobámból. A küszöbnél vissza fordult és szomorú szemekkel nézett engem. A haragja átment csalódottságba. - Legközelebb hallgatni fogok rád, ez nem fordul elő többet. - mondtam őszintén, könnyekkel a szememben.

- Rendben. - bólintott tudván, hogy igazat beszélek. Vissza sétált az ágyam széléhez, és leült rá. Én a fejemet a combjára döntöttem, és fáradtan pislogtam ki könnyeimet. Ekkor apa dúdolni kezdett valamit, amit elsőre nem ismertem fel. Nem kérdeztem rá, csak hagytam, hogy a dallam álomba ringasson.

A dal végére elcsuklott a hangom és könnyek versengtek az arcomon. Gyorsan letöröltem őket, és próbáltam a torkomban lévő idegesítő gombócot is eltüntetni.

A gitáromat inkább leraktam a helyére és lassan elindultam a fürdőszoba ajtaja felé. Elindítottam a zuhanyban a vizet és jó hidegre tekertem a csapot. Hagytam kicsit hogy a víz felfogja milyen hőmérsékletűnek akarom, közben gyorsan leszedtem az aznapi sminkemet, majd levettem ruháimat és beálltam a víz alá. Először hirtelen érte a bőrömet a hűvös folyadék, de minél tovább álltam ott, annál kellemesebb lett. Közben akaratlanul is a holnapi harcra gondoltam. Hogy mennyire rosszul is elsülhet ha nem vagyok ott fejben. Precíznek kell lennem. Ez az ember 25-30 évvel idősebb lehet nálam, azaz nagy eséllyel sokkal tapasztaltabb és erősebb. Gyorsabbnak és okosabbnak kéne lennem.

Amikor végeztem felvettem a pizsimet, lementem meginni a vacsorámat, majd még leültem kicsit tanulni. Mindenképpen el kellett terelnem a gondolataimat, szóval ez tökéletes alkalom volt átnézni néhány tantárgyból az anyagot. Szerencsére még eléggé az év elején vagyunk, így csak a tanárokkal ismerkedtünk meg ilyenek (legalábbis én, mert a többieknek a tanárok nem újak), a leckéket még csak pár órán kezdtük el. Azért átnéztem őket, majd amikor végeztem a varázsigés könyvet vettem magamhoz és azzal bújtam be az ágyba. Még olvasgattam kicsit, a komolyabb varázsigéket is átnéztem, de persze végül bealudtam 11 után valamikor.

- Szeptember 6. Péntek -

Reggel iszonyú éhséggel keltem, mintha elkezdtem volna kiszáradni. Sietve mentem le a pincébe, és téptem fel a hűtőláda tetejét. Kivettem egy csomagot és erővel fel téptem a zacskót. Ahogy megéreztem a kiáradó szagot már meg sem próbáltam vissza fogni magam vagy megtartani a nyugalmam, mert esélyem sem volt. Inkább hagytam hogy az érzés átvegye az uralmat felettem. Kiteljesedtem, és ez borzasztóan jól esett.

Végül le tudtam nyugtatni magam, és az arcom is vissza változott eredeti állapotába.

Elindultam a szobámba megcsinálni a fürdőszobai rutinomat, felöltözni, táskát összerakni, aztán indulhattam is suliba.