Why didn't you? ✔️

^ 10. Rész ^

- Angel szemszöge -

- Megyek! - ordítottam, miután csöngetett valaki. James a kanapén ülve, érdeklődve kémlelte az ajtót. Meglepődtem amikor ajtót nyitottam. El is felejtettem hogy átjön.

- Szia! - mosolygott kedvesen. Még mindig elég nehéz elhinni hogy ő az öcsém. Idő lesz megszokni.

- Szia!... Öhm... Gyere be. - nyitottam ki szélesebbre az ajtót Dylannek.

James értetlenül nézett felváltva rám, és Dylanre.

- Te ki a franc vagy? - kérdezte Dylantől. Hallottam ahogy James szíve gyorsabban kezd verni, Dylan viszont ugyan olyan nyugodt maradt. Óvatosan méregette Jamest, és így szólt:

- Semmi közöd hozzá. - mondta, majd elindultunk az emeletre. Bementünk a szobámba, és én leültem az ágyra, Dylan pedig a székemre. - Megkérdezhetem hogy ki ez a srác? - kémlelte az arcomat, válaszokat keresve. Mondjuk kettőnk közül szerintem inkább nekem kéne kérdéseket feltennem, de mindegy.

- Ja, James? Ő csak a szomszéd. Oscar megkérte hogy lakjon itt hogy tudjon rám figyelni. - forgattam a szemem.

- Értem. Tehát... mit szeretnél tudni?

Ezer kérdés volt a fejemben, és végre volt alkalmam megtudni a válaszokat.

- Hogy találtál meg? - néztem rá kifejezéstelen arccal.

- Anyának volt egy ismerőse, aki segített benne. Először valamiért Coloradoba vezettek a nyomok - amit nem tudtam mire vélni -, aztán ide. A szomszédban mondták hogy suliban vagy, ezért oda mentem. Ott találtalak meg. - mondta. Pár percig emésztettem amiket mondott, aztán eszembe jutott valami.

- De hogyan ismertél fel? - ráncoltam össze a homlokomat.

- Találtam rólad egy képet otthon. Miután Lily elment tőletek, apukáddal folyamatosan tartották a kapcsolatot. Apukád küldött neki képeket, meg mesélt neki rólad folyamatosan. Nem is tudtál róla? - kérdezte, lezárva a történetet. Annyira ledöbbentett amit mondott, hogy szerintem levegőt venni is elfelejtettem.

Tartották a kapcsolatot? Hogyan? Miért nem mondta el apa? Én miért nem beszélhettem vele? Egyáltalán miért ment el anya? Ha szeretett, és nem akart elmenni, akkor miért?

- Hé, Angel! Jól vagy? - zökkentett ki a gondolataimból Dylan. Kicsit vissza rázódtam a valóságba, és megpróbáltam megemészteni az elhangzottakat.

- Persze. Ömm... És miért kerestél meg? - kérdeztem végül érdeklődve.

- Pár napja anya eltűnt. Aggódom érte. Még soha nem csinált ilyet. Ő mindig otthon volt, még otthonról is dolgozott. Gondoltam segíthetnél megkeresni. Meg amúgy is meg akartalak már ismerni. - fejezte be mosolyogva. Nagyot nyeltem, és végig gondoltam.

- Oké, persze. Amiben tudok segítek.

- Köszönöm! Sokat jelent. Tudom hogy ez neked sem könnyű. - nézett rám megértően. Pár percig néma csendben ültünk egymással szemben, majd folytatta a kérdéseket. - És amúgy miujság? Mesélj magadról.

- Mit meséljek? 

- Amit csak szeretnél. Bármit. Mindent. Apukád hol van?  - kérdezte érdeklődve, mire összeszorult a torkom, és gombóc keletkezett benne. Lehajtottam a fejemet és a körmömet kezdtem el tanulmányozni. Óriási lelki erő kellett ahhoz hogy ne sírjam el magam, de végül sikerült visszatartani. Gondolom Dylan látta hogy valami nem oké, és ezt szóvá is tette. - Minden oké? Olyan sápadt vagy mint akinek lecsapolták a vérét. - állapította meg, és aggódóan nézett engem.

- Apa... - elcsuklott a hangom. Egyszerűen nem tudtam kimondani. Még én sem fogtam fel teljesen. - Szóval volt egy baleset és... - próbáltam, de nem sikerült. Szerintem leesett neki hogy mit próbálok kinyögni, mert ő is lehajtotta a fejét.

- Oh! Részvétem. - mondta halkan, szinte suttogva. Éreztem hogy már nem bírom sokáig. Szabadulnom kellett.

- Bocsánat de én...nekem most... - felpattantam és az ajtó felé vettem az irányt. - mennem kell... - fejeztem be, és kirohantam a szobámból. Éreztem ahogy a könnyek kezdik elárasztani az arcomat. Olyan gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, hogy azt hittem eltaknyolok az alján, de sikerült megállnom. Hallottam ahogy Dylan utánam kiabál, és jön mögöttem, de nem nagyon érdekelt. Csak egyedül akartam lenni, és kisírni magam. Gyorsan felkaptam a cipőmet, meg a kabátomat - mivel már este volt és hűvös - majd kinyitottam az ajtót. Kb a szívem állt meg, mivel ahogy kinyílt az ajtó Jamessel találtam szemben magam. Észre sem vettem hogy nem volt a házban. Az arcomat kémlelte, és összeráncolt szemöldökkel nézett rám, majd a mögöttem álló Dylanre. Egyszer csak James megindult felém, de én a jobb vállát meglökve, kifutottam mellette az utcára. A könnyektől alig láttam valamit.

Csak sétáltam a sötét utcán egyedül, és a gondolataimba merültem. A hideg levegő csípte a bőröm és az arcomba fújta a hajam, de nem tűrtem el. Nem zavart.

Nemtudom mennyi idő telhetett el, de már nem ismertem fel a helyet ahol voltam, így megfordultam hogy elinduljak visszafelé. Azonban ekkor valaki nekem támadt, ráhajolt a nyakamra, és belém mélyesztette két fogát. Éreztem ahogy a vér hagyja el a testemet. Próbáltam szabadulni, de nem tudtam. Ütöttem ahol csak tudtam, de nem használt sokat. Már kezdett homályosodni a kép, azonban ekkor történt valami.

▂▃▄▅▆▇█▓▒░  ░▒▓█▇▆▅▄▃▂

- James szemszöge -

Sminkje teljesen elkenődött, arcát eláztatták a könnyek. Borzasztó volt őt így látni. Tekintetemet az övébe mélyesztettem, de csak fájdalmat láttam. Mögötte a srác állt aki nemrég jött. Remélem hogy nem a srác váltotta ki ezt Angelből, mert ha igen én megverem. Pedig valószínűleg ő volt, más nem nagyon lehetett.

Lassan elindultam Angel felé hogy megöleljem, de ő nekiment a vállamnak, ezzel kijutva az utcára. Gondolkodtam rajta hogy utána megyek, de először még beszélni akartam a gyökérrel.

Bementem, és láttam hogy a srác is nagyon gondolkodik. El akart indulni, de vissza löktem.

- Hé! Mit gondolsz, hová mész? - kérdeztem tőle felemelve a hangomat.

- Egy lány egyedül bolyong az utcán, a sötétben, miattam, úgyhogy megyek és megkeresem. Nem eshet baja. - indult el mégegyszer, de megint hátra löktem. Erő fölényben vagyok, ez látszik. A gyerek fiatalabb lehet nálam 1-2 évvel.

- Nem mész te sehova. Inkább mondd el hogy ki a fene vagy, és mit csináltál Angellel. - álltam előtte határozottan.

- A testvére vagyok, és felhoztam egy témát amit nem kellett volna, oké? - sütötte le a szemét. Testvére? Kizárt.

- Persze. Majd higgyem el hogy a testvére vagy, amikor egyáltalán nem is hasonlítotok, és még csak nem is említette? 

- Hé! Van ennél egy nagyobb problémánk is. Nem hallottad amit az előbb mondtam? Angel egyedül sétál az utcán. Baja is eshet. Én utána megyek, jössz vagy sem? - türelmetlenkedett. Igaza volt. Annyira tudni akartam hogy ki ez a srác, hogy megfeledkeztem Angelről.

- Menjünk. - mondtam, és elindultunk az ajtó felé. - Arra indult. - mutattam, amikor kiértünk a ház elé. 

Az utunk csendesen telt, egyikünk sem megszólalt meg. Nem vagyok oda érte, hisz tök mindegy hogy a testvére vagy sem, akkor is miatta rohant el Angel sírva. De elmondta volna hogy van egy tesója. Vagy ennyire nem ismerem még? Mindegy. Akárki is ez a srác, egyenlőre nagyon nem bírom. A gondolatmenetemet két a távolban lévő alak zavarta meg.

- Te is látod? - nézett rám aggodalmasan a srác, majd kb egyszerre kezdtünk el futni.