Why didn't you? ✔️

^ 18. Rész ^

James kirohanása után még meggyőződtünk róla hogy Katie tényleg elfelejtett mindent, majd Oscar megkereste az egyik ismerősét aki a kórházban dolgozik. Elmesélte neki a helyzetünket, és segített vért szerezni. Beraktuk a csomagtartóba, egyet magamnál tartottam - mert már elég nehéz volt visszafognom magam -, és elindultunk hazafele.

A kocsiban senki nem szólt egy szót sem, mindenki a gondolataiba temetkezett. Hallani lehetett az autó gyorsuló és lassuló hangját, és az eső időközben eleredt pattogó hangját a szélvédőn.

Megértem James kiakadását, igazság szerint a helyében én is kiakadtam volna. Hisz látott teljesen vámpírrá válni. A véremmel itattam valakit, majd elfelejtettem vele hogy valaha találkoztunk, vagy ismerne. Két napja még azt sem tudta hogy léteznek vámpírok, most meg egy tribrid és egy vérfarkas a szomszédja.

Talán ha soha nem kopogok be az ajtóján, az élete most is normális lenne. Nem kéne rettegnie akármikor velem találkozik, ott vagyok mellette, vagy akár csak kimegy az utcára. Minden rosszat én hoztam az életébe, és ha vissza csinálhatnám, megtenném. Alapból örülnék hogy az életem része és szívesen kitapasztalnám hogy miért vált ki belőlem olyan furcsa érzelmeket néha, de ha ez azzal jár hogy az élete veszélyben van... Inkább békén hagyom. Utálnám ha miattam sérülne meg.

Ugyanis amíg velem van, bármi történhet vele.

Csak bajt hozok rá.

Nélkülem biztonságban lenne. 

▂▃▄▅▆▇█▓▒░  ░▒▓█▇▆▅▄▃▂

A szobámban ültem és zenét hallgattam, amikor eldöntöttem hogy átmegyek hozzá. Először írni akartam neki, de végül arra jutottam hogy élőben jobb megbeszélni a dolgokat. Többre megyek vele. Sokkal többre. Befejezem.

Amikor megjöttünk azonnal feljöttem az emeletre és benéztem a szobába ahol James aludt. Persze üres volt... Utána bejöttem a szobámba és azóta ki sem mentem, csak zenét hallgattam.

Ránéztem az órára. 22:16. Nembaj, akkor is átmegyek. Muszáj átmennem.

Lekapcsoltam a zenét és lassan felálltam az ágyamról. Várnom sem kellett hogy meglegyen az egyensúlyom és el sem estem. Meg sem szédültem. Magamhoz képest nagyon furcsa volt.

Próbáltam halkan menni hogy ne keltsem fel a többieket, de Dylant a nappaliban találtam meg, a TV előtt.

Észre sem vette hogy lejöttem, csak akkor ijedt meg amikor megköszörültem a torkom.

- Jesszus! - fordult felém hátra, majd lejjebb vette a hangját és úgy folytatta. - Oscar már lefeküdt. Jól vagy? - méregetett aggódva.

- Persze. Átmegyek Jameshez a szomszédba. Véget vetek ennek az egésznek. - mondtam, és meg sem vártam a reakcióját, csak elindultam felvenni a cipőm.

- Ezt hogy... - kezdte, és hátra fordultam felé, majd leesett neki hogy mire gondoltam és a padló felé fordította tekintetét. - Oh, oké. Ha így gondolod jónak. - fordult újra felém, és az arcomat kémlelte.

- Így. - bólintottam, próbálva magabiztosnak lenni, majd felöltöztem és kiléptem a házból. A csípős szeptemberi szél fújta a hajam, de nem igazán éreztem meg a hatását vagy hogy fáznék. Az egyik kiégett lámpa alatt a sötétben mintha egy ember árnyékát láttam volna, de amikor másodjára odanéztem már eltűnt, szóval nen foglalkoztam vele. Átballagtam a járdán, és bekopogtam az ismerős szomszéd házba.