Why didn't you? ✔️

^ 17. Rész ^

- Dylan szemszöge -

De hogyan csinálta? Mondjuk ma már ez a harmadik megmagyarázhatatlan dolog amit csinál, szóval lassan hozzá kéne szoknom. Először hogy milyen szinten visszafogta magát, alig 1-2 órával az átváltozása után. A második a zsebkendő-lebegtetés volt a kocsiban. Kicsit azért ijesztő látványt nyújtott. Nem sok boszorkányt láttam életemben, főleg nem varázslás közben. A harmadik pedig ez az igézés-dolog. Más vámpíroknak beletelik azért egy-két napba, vagy akár egy hétbe is hogy megtanuljanak igézni. Angel? Neki szinte azonnal sikerült. Hihetetlen.

- Amit csináltál... Igézésnek hívják. - mondtam Angelnek a liftben. Az előbbi két percben senki nem szólalt meg, szóval úgy éreztem ideje lenne megmagyarázni a történteket.

- Lényegében annyit jelent hogy el tudod hitetni valakivel amit akarsz, vagy el tudsz vele felejtetni amit akarsz. Ilyen képessége csak a vámpíroknak van és leginkább arra használják hogy miután megtámadtak valakit elfelejtessék vele ami történt. - folytatta Oscar, Angel és James pedig mindketten összezavarodottan figyeltek.

- Ezt csinálta veled is apukád. Megkért egy vámpírt hogy törölje az emlékeid a támadásokról. De ezt már megbeszéltük. - fejeztem be, és a lift csipogó hanggal jelezte hogy megérkeztünk. Kiszálltunk belőle, és a falon lévő jelzést követve elindultunk a 213-mas szoba felé. Angelék nem válaszoltak vagy reagáltak semmit, gondolom a gondolataikba voltak merülve.

A folyosók komorak voltak, néhol lézengtek csak az ápolónők. Mindig kiráz a hideg a kórházaktól. Gyerekként nem sok sérülésem volt, óvatos szoktam lenni ha olyan van, de a kórházakat senki nem kerülheti el teljesen. Előfordult néha, például biciklizés tanulásnál, vagy edzés közben, de mindig begyógyult egész gyorsan, a vámpírvér miatt a szervezetemben.

Hát persze. Vámpírvér.

- Ez lesz az. - szólt Angel mikor odaértünk a szobához.

- Én itt megvárlak titeket. Még el kell intéznem egy hívást. - mondta Oscar, és leült egyre a fal melletti székek közül. Egy lélek nem járt a folyosón, a csönd felemésztett mindent. A hideg végigfutott a gerincemen, és minél előbb túl akartam lenni ezen.

- Oké, menjünk.

▂▃▄▅▆▇█▓▒░ ░▒▓█▇▆▅▄▃▂

- Angel szemszöge -

Oscar kint maradt a folyosón, Dylan pedig sietősen nyitott be. James az ajtónál udvariasan előre engedett, és odaballagtunk Katie ágyához. Békésen aludt, egyenletesen vette a levegőt. A gépek egyhangúan csipogtak, zajuk beitatta az egész szobát. Elszörnyedve emlékeztem vissza az élvezetre amikor megtámadtam szegény lányt, és a vére megerősítő ízére.

James tekintete zökkentett ki a gondolataimból. Aggódva kémlelte az arcomat, mire halványan elmosolyodtam, majd Dylan felé fordultam.

- Szóval mit is kell csinálnom pontosan?

- Először is. A vámpírvér gyógyító hatású, szóval meg kéne itatnod. Utána ha felébredt megnyugtatod, és kitörlöd az emlékeit. - fejezte be teljesen nyugodtan, én meg furcsállva kémleltem az arcát. Gyógyító hatású, igen. Oké. Miért ne?

Végül arra jutottam hogy "lesz ami lesz", és körülnéztem. Egy éles pengét kerestem, vagy valamit amivel kellően megsebesíthetem magam.

- De ez biztos? - kémlelt James az ágy másik oldaláról furcsállva és aggódva.

- Biztos. Be fog gyógyulni a sebed. - erősítette meg Jamest Dylan, de ahogy láttam a srác nem nyugodott meg. - Harapd meg a csuklód.

- Hogy mit csináljak?? - kaptam Dylan felé a fejem hitetlenkedve. Azt hittem hogy viccel, de komoly arckifejezése hatására még feszültebb lettem.

- Vannak vámpírfogaid. Kiereszted őket, megharapod óvatosan a csuklód, és a szájára teszed a kezed hogy megigya. - magyarázta lassan, és mikor befejezte először Jamesre néztem - hasonlóan le volt sokkolódva - utána pedig a kórházi ágyon fekvő lányra.

Igen, menni fog. Meg tudom csinálni. A jó ügy érdekében. Nagy levegőt vettem, kifújtam, és elkezdtem.

A vér megnyugtató ízére gondoltam, és a kábító érzésre amit okozott. Éreztem hogy el fog borulni az agyam, és az érzés kezdi átvenni az uralmat felettem, de megpróbáltam kontrollálni. Mikor éreztem a fájdalmat a fogamban kinyitottam a szemem, és a két csodálkozó, engem bámuló arcból úgy vettem le hogy sikerült. Próbáltam megtartani ezt az állapotot és figyelmen kívül hagyni a két fiú vére édes illatát. Felemeltem hát a jobb kezem, és megharaptam a csuklómat. Nagyon furcsa érzés volt, de amint átszakítottam a bőrt és éreztem a vérem feltörését, abbahagytam, és közelebb mentem Katiehez. A szájához emeltem a csuklóm pont ott ahol megharaptam, és hagytam hogy a vérem - egy szörnyeteg vére - a szájába csöpögjön. Pár másodperccel később elkezdett egy kissé morgó hangot hallatni, és kinyitotta a szemét. Először a plafonra nézett fel, majd a csuklómra az arca felett. Furcsállva fordult felém majd a többiek felé, gyakran pislogva. Elkezdett nyüsszögni, láttam hogy felismert és félelem vette át az arca irányítását. A szíve egyre hevesebben vert, a gépek gyorsabban kezdtek csipogni.

- Nyugi. Nyugi, ez jót tesz neked. - próbáltam nyugtatni és a hangomat figyelte. - Nem akarlak bántani, de ezt igazán meg kéne innod. Segítek neked. - mondtam őszintén, mire kicsit lenyugodott a rángatózásból, és engedelmeskedett. Csak itta és itta, közben pedig lassan kezdett lenyugodni. 

- Elég lesz. - szólalt meg kicsit később Dylan mellettem. James ütemesen gyorsuló szívverése nyugtalanító volt, de próbáltam koncentrálni és kizárni a gondolataimból.

Elvettem a csuklóm, és rászorítottam a másik kezem a sebre. Persze tudtam hogy begyógyul, de megszokásból jött ez a mozdulat.

- Te támadtál meg. - kémlelte az arcomat Katie elszörnyedve. - Te voltál az.

- Figyelj. Szeretném ha elfelejtenéd a történteket.

- Nem, én... - kezdte, de félbe szakítottam. Az idegesség és a pánik átfutott a testemen.

- El kell felejtened! Felejtsd el a dolgokat amik ma történtek, és hogy valaha találkoztunk. Felejtsd el. Kérlek. - mondtam a végére már megnyugodva.

Katie beszéd közben végig a szemembe nézett, nem is pislogott. Akárcsak Dolores. Olyan érzés volt mintha a lelkembe látott volna.

- Mit felejtsek el? - pislogott végre értetlenül. Elmosolyodtam, és Dylan felé fordultam. Meglepődötten kémlelte Katiet és engem.

- Kik vagytok? - forgolódott, majd James felé fordult. - James, te ismered őket? - kérdezte tőle, mire Jamesnek mégjobban kikerekedett a szeme és a szíve eszeveszettül vert.

- Én... Nekem most mennem kell. - közölte, és még utoljára ránk nézett - rám -, majd hátat fordított és kisietett a szobából. Utána akartam menni, de Dylan visszafogott.

- Adj neki időt. - fogta meg a vállam Dylan, és inkább hallgatózni kezdtem.

A hallásom az elmúlt napokban egyre jobb lett, szóval szinte meg sem kellett magam erőltetnem hogy értsem miről beszélnek.

"Semmi. Haza jutok egyedül." - mondta határozottan James, távolodó, halkuló léptekkel.

"De nem értem, minden oké?" - kérdezte Oscar kissé zavarodott hangon.

"Persze." - mondta még mindig idegesen(?) James, majd megállt, vett egy nagy levegőt és folytatta. - "Én... Nemtudom. Majd találkozunk." - fejezte be egy fokkal nyugodtabban, és hallottam a lift megérkező hangját.

- Angel? Minden oké? - zökkentett ki a  fülelésből Dylan, és zavarodottan néztem rá, majd bólintottam egyet.

Hát ezt is jól elcsesztem.