Why didn't you? ✔️

^ 19. Rész ^

- James szemszöge -

- Nem tudtam hogy cigizel. - hallottam meg az ismerős hangot mögöttem. Jacobra számítottam, vagy anyára hogy mondja megy aludni, de Angelre egyáltalán nem.

A kórházban amikor Angel úgymond "átváltozott" határozottan meg kellett volna ijednem. Abban a percben amikor a szeme elsötétült, arca beesett és vámpírfogai előjöttek - na ott nagyon meg kellett volna ijednem.

De nem tettem.

És pont ez ijesztett meg. Hogy ez a lány, akit alig 4 napja ismerek olyan erős érzelmeket váltott ki belőlem, amit mások több év alatt sem tudtak. A tavalyi eset után soha többet nem akartam ilyet érezni. Nem éri meg kevés boldogság után akkorát zuhanni. Vagyis egészen eddig ezt gondoltam. Azonban Angel - ő teljesen más. Ahogy van elvarázsol, még csak a szimpla jelenlétével is.

Sétálva jöttem haza hogy gondolkodni tudjak, és ez azóta a harmadik cigim volt. Tavaly kezdtem el, de nem szoktam rá. Csak néha amikor stresszes vagyok segít a gondolkodásban vagy akár lenyugodni is.

Elnyomtam a cigim, és elindultam vissza a szobámba Angel felé aki az ajtóban ácsorgott, és nem látszott rajta hogy beljebb akarna jönni.

- Ne. - mondta határozott hangon, és kinyújtotta a kezét hogy megállítson. Szőkésbarna egyenes haja tökéletesen omlott a vállára, ahhoz képest hogy mennyi minden történt ma. - Gondolkodtam. - folytatta kevesebb határozottsággal, kerülve a tekintetem és lassan leengedte a kezét.

- Én is. - válaszoltam, és tettem még egy lépést hogy már csak fél méter válasszon el tőle. Tudtam hogy mit akar csinálni, gondoltam hogy ezt fogja alkalmazni. Akárcsak a kórházban...

- Ez így nem mehet tovább. Nem bírok melletted maradni ha ezzel veszélybe sodorlak. - mondta kicsit akadozó hanggal. Látszott rajta hogy nem szívesen csinálja azt amit. Le kellett állítanom.

- Fejezd be. Tudom mit csinálsz. - próbálkoztam, és még közelebb léptem. Felemeltem a fejét hogy végre a szemébe nézhessek és kiderítsem mit is érez valójában. Smaragdzöld szeme üveges volt. - Nem engedem hogy eltaszíts. - folytattam halkan, és az arcát vizsgáltam. Hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű arca, szeme, ajkai...

- Én... Én nem... - próbált mondani valamit, de látszólag nem igazán sikerült neki. Fogva tartottuk egymás tekintetét, egyikünk sem tudott elnézni. Ha megállíthattam volna az időt, na itt megtettem volna. Nem bírtam tovább, közelebb hajoltam és megcsókoltam.

Ajkai puhák voltak, és mintha kiteljesedtem volna. Mint amikor puzzle-zel és két darab tökéletesen illik egymáshoz. Amióta megismertem mintha éreztem volna hogy nekünk együtt kell lennünk. Mintha az elmúlt 4 nap csak ehhez a pillanathoz vezetett volna. 4 nap. Csak 4 napja ismerem? Olyan mintha évek teltek volna el ezalatt a 4 eseménydús nap alatt.

Mintha végtelenségig tartott volna, mégis olyan gyorsan vége lett. Nem tudtam betelni vele. Ezzel lehetetlen. Vele lehetetlen.

Elhúzódott, megszakítva ezzel ezt a gyönyörű és ámító pillanatot, és lefordította a tekintetét. Még mindig a pillanat hevében voltunk, és mindketten levegőért kapkodtunk.

Mély levegőt vett, és könnyes szemeit rám emelte. Mintha a világ összes fájdalma a tekintetében lett volna.

▂▃▄▅▆▇█▓▒░ ░▒▓█▇▆▅▄▃▂