Why didn't you? ✔️

^ 32. rész ^

A cél messze volt, kb fél órányi útra, így Oscar úgy döntött hogy kocsival megyünk. A varázsigés könyvvel a kezemben ültem be mellé az anyósülésre. Az övvel nem is foglalkozva gyújtotta be a kocsit és indultunk is el azonnal.

Az út eleinte csendben telt, mindketten idegesek voltunk. Én a könyvet bújtam, míg Oscar csak az útra koncentrált. Nem tudtam min gondolkodhat, talán valami tervvel próbált elődrukkolni. Tudtam hogy haragszik rám a tegnapi kiszökés miatt, meg úgy amúgy is emiatt az egész Logan-ügy miatt, és minden perc elteltével egyre jobban elkerekedett rajtam a bűntudat.

- Tudod... Sajnálom hogy kiszöktem és nem beszéltem Loganről. - néztem rá őszintén, de ő továbbra is az útra koncentrált. Én is vissza fordultam előre, és vártam hogy válaszoljon de nem tette. Tudtam hogy haragszik és reméltem hogy azért megérti miért tettem.

- Csak megijedtem. - mondta halkan, mire felé kaptam a fejem. Meglepett hogy mégis válaszolt. - Mostmár az én dolgom vigyázni rád. Ha bármi bajod esik... - kezdte, de elcsuklott a hangja. Tudtam mire gondol és igaza volt.

Oscar nem igazán volt az az érzelmes fajta. Kimért volt, határozott és meggondolt. Mindig is reálisan gondolkodott. Évente csak kb kétszer találkoztam vele, de mindig is jóban voltunk. A látszólagos szigora és komolysága mellett mindig volt 1-2 vicces beszólása. Ezt szerettem benne. Helyzettől függően tudott nagyon komoly és reális lenni, vagy akár poénos is.

Visszafordultam előre és én is az utat kémleltem. Nem tudtam mit kéne válaszolnom, szokatlan volt Oscartól ez az érzelgés.

- Mindegy, már megtörtént. Most inkább a fiúk megmentésére kéne koncentrálni. - tért vissza eredeti önmagához. - Még 10 perc. - nézett a telefonján beállított GPSre.

A hátralevő idő hallatán a gyomrom liftezni kezdett és a felismerés váratlanul csapott arcon. Nem tudtam mi fog történni, vagy hogy fog elsülni ez a találkozó, de a legfontosabb tényleg az volt hogy megmentsük a fiúkat és véget vessünk ennek az egésznek. Nem akartam többé rettegésben élni az életemet emiatt az ember miatt. A múltkor elgyengültem amikor esélyem lett volna végezni vele, azonban ez most másképp lesz.

A maradék időben rájöttem hogy az izgatottság miatt már nem tudok teljesen a könyvre és az igékre koncentrálni, így inkább csak a mellettem elsuhanó tájat figyeltem amíg oda nem értünk.

A cél egy elhagyatott gyár volt a város szélén. Soha nem jártam még erre, amin mondjuk nem lepődtünk meg, lévén, hogy most költöztem ide egy hete, azonban Oscar arcára nyugtalanság ült ki ami nem volt különösebben bíztató.

Leparkoltunk a keskeny út szélén és Oscar leállította a motort. A mellettem húzódó sötét épületet figyeltem és minden porcikám azt üvöltötte veszély, menekülj!, de nem futhattam el. Ezúttal nem.

- Készen állsz? - kérdezte Oscar megtörve a gondolatmenetemet, mire felé fordultam és aggódó szemeibe néztem. A kezem egyszerűen nem akart az ajtó után mozdulni, mintha teljesen lezsibbadt volna. Óvatosan bólintottam mire végre sikerült rávennem magam hogy az ajtó után nyúljak. Kinyitottam és kiszálltam a kellemes szeptemberi levegőbe. A lábaim határozottak voltak, nem engedtem hogy a félelem eluralkodjon rajtam. Oscar seperc alatt ott termett mellettem és a síri csöndben csipogó zaj jelezte hogy bezárta az autót.

Az óriási épület több kisebb geometriai motívumból állt össze. Különböző téglalap és henger alakú objektum volt egymás mellé pakolva, mintha valaki véletlenszerűen rakosgatta volna őket oda. Az egész romhalmazt egy vasdrót vette körbe ami több helyen ki volt vágva, jelezve, hogy jártak már bent. Az egyik ilyen nagyobb résen bemásztunk és bejáratot kerestünk az üzembe.