Why didn't you? ✔️

^ 15. Rész ^

- Hallom a lélegzeted és a szíved dobogását James, nyugodtan gyere elő. - szipogtam kicsit megemelve a hangom ami furcsán hangosnak és bizonytalannak hatott a történetem utáni beállt csendben. Dylan az ajtó felé fordult és nemsokára hallottam hogy James feláll a földről és óvatosan jön be az ajtón. Odasétált és kicsit feszengve ült le a fal melletti faszékre.

- Bocsánat hogy hallgatóztam. - hajtotta le a fejét kerülve a tekintetem.

Pár percig senki nem szólt semmit, csak a szipogásom hallatszott. Nem tudtam megnyugodni, a gombóc a torkomban egyre csak nőtt. A kezem is elkezdett remegni úgyhogy összekulcsoltam a térdem körül.

- Miért fáj ez ennyire? - küszködtem a könnyeimmel, és lehajtottam a fejem a térdemhez.

- Apukád elvesztése alapból sem egyszerű, és a vámpírrá válás is rátesz egy lapáttal. - mondta Dylan. Felemeltem a fejem és furcsán néztem rá mert nem értettem mire gondol. - A vámpírok sokkal erőteljesebben éreznek mindent. Örömöt, bánatot, haragot, vágyat, mindent. - magyarázta még mindig hátrahajtott fejjel.

- Hiányzik. - mondtam halkan, szinte suttogva. - Annyira hiányzik.

Megpróbáltam lenyugtatni magam és egyenletesen venni a levegőt. Erre is még apa tanított. Lassan be és lassan ki.

Éreztem magamon James tekintetét, de nem néztem rá. Valamennyire sikerült is lenyugodnom, majd James felállt és kinyitotta a helyiséget elválasztó ajtót ami megvédte tőlem.

- Ne csináld, bánthatlak. - próbáltam meggyőzni de nem hallgatott rám.

- Nem fogsz. Bízok benned. - mondta, odajött és kinyújtotta a kezét. Elfogadtam és felsegített, de a kezemet nem engedte el.

Ahogy ott állt előttem láttam a szemében hogy nem fél tőlem, sőt, támogat. Csak szimplán ott akart lenni velem. Jó érzés volt hogy van kire támaszkodnom, hogy van aki meghallgat. Hálás voltam ezért Dylannak is meg Jamesnek is. Egyikük sem sajnálkozott, csak meghallgattak.

Igen, erőteljesen éreztem a vágyat a vére iránt, de nagy koncentrálással vissza tudtam fogni magam. James a barátom, nem engedem magamnak hogy bántsam. Meg úgy egyáltalán akárkit. Azt a lányt a mosdóban sem akartam bántani, csak eluralkodott rajtam a vágy. Visszafordítani már nem tudom, úgyhogy meg kell tanulnom kezelni és együttélni ezzel a dologgal.

- Hű. - mondta Dylan mire nagy nehezen elfordítottam a tekintetem Jamesről. Csodálkozva nézett ránk, és mivel nem értettem mire gondol, folytatta. - Újszülött vámpír vagy. Ilyenkor mindent és mindenkit meg kéne támadnod. De te... Te simán ott állsz egy hús-vér ember előtt és nem bántod. - mondta majd pár perc csodálkozás után folytatta. - Még sose láttam ilyet. Neked aztán van önuralmad. - fejezte be és felállt a rács túloldalán.

Visszafordultam James felé aki az arcomat vizslatta. - Mondtam. - mosolyodott el, mire melegség öntött el.

- Najó, nem akarom megszakítani ezt a romantikus pillanatot de el kéne mennünk a kórházba. Vért kell szereznünk és meg kéne nézni azt a lányt is. Reméljük már lement a nap, csak akkor van szabad utunk. - mutatott az ajtó felé, azonban ekkor - pont végszóra - ajtócsapódást hallottunk.

- Angel! James! Megjöttem! - mondta az ismeretlen hang, mire mind a hárman elkezdtünk az ajtó felé futni. James elengedte a kezemet és előre ment. Örültem neki, mert így nem látta hogy elmosolyodtam és hogy valószínűleg elöntötte az arcomat a pír.

Kimentünk az ajtón és ahogy kiléptünk a hirtelen világosságtól nem is láttam semmit, majd amikor megszokta a szemem észrevettem hogy a házunkban voltunk. Pontosabban a földszinten, Oscar szobája mellett. Furcsa. Amikor megjöttem azt hittem hogy ez egy fürdőszoba, pedig igazából egy pince. Tovább mentünk és a nappaliban megtaláltuk Oscart.