Az Én Történetem! [Szünetel]

- Ne tedd... Kérlek!

Az eső vadul kopog az ablaküvegen. Napok óta zuhog. A szobában a félhomályban hárman vagyunk. Ablaknak támasztott fejjel hallgatom, ahogy a fiúk beszélgetnek.
- Nem húzhatjuk tovább - hallom meg az Sai hangját. - Nem várhatjuk meg azt, hogy kedve legyen az egészhez.
- A parancs az parancs. Ezt sose feledd! - szólt egy mély és rekedt hangú Gyökeres. - Danzo-sama azt adta parancsba, hogy csak akkor ha ő nem érzi magát feszélyezve - kezdenek el úgy beszélni, mintha nem lennék ott és nem volnék az egésznek fül tanúja.
- Tisztán és érthetően hallom, amiről beszélgettek - szúrtam oda csak úgy mellékesen, majd tovább figyeltem a falut a fogadó vizes ablakán keresztül.
Az egyik pillanatban megláttam egy rohanó lányt. Sötét barna haja lobogott utána, miközben fülig ért a szája. Csak rohant és rohant. Pocsolyából pocsolyába. Akaratom ellenére elmosolyodtam.
- Egyébként miért is kellett idejönnünk? - nézem még mindig a lányt, aki valószínűleg megérezte, hogy nézem ezért felpillantott az ablakhoz, melynek túl oldaláról fürkésztem. Intett nekem mosolyogva, visszaintettem és néztük egymást, majd tovább szaladt.
- Kérdeztél, de nem is figyelsz. Mi a franccal foglalkozol ennyire? - állt fel és sétált oda az ablakhoz.
- Csak az utcát - próbáltam nyelni, de a torkomban keletkező gombóc miatt nem tudtam.
- Semmi érdekes. Akkor tedd meg, hogy felemelkedsz a seggedről és ide ülsz - nézett rám szúrós szemekkel, mire még egyszer az utcára pillantottam és már rohantam is oda ahova mutatott.
- Szóval - ült le Sai-val és velem szembe. - Azért vagyunk itt mert ennek a falunak a vezetője nem törlesztette vissza a hitelt - gyújtott meg egy gyertyát Takumi. Takumi volt az, akit velünk küldtek, mert mi még zöldfülűek voltunk Sai-val. Igazából olyan volt, mint egy sensei annyi különbséggel, hogy nem lehetett annak hívni.
- De ha a falu vezetője tartozik a Hokage-nek, akkor nekünk ehhez az egészhez mi közünk? Miért nem az ANBU intézi? - kérdeztem naivan. A következő pillanatban az arcomba nyilalló fájdalmat éreztem, amitől könnybe lábadt a szemem.
- Először is töröld meg a szemeidet - nézett rám ellentmondást nem tűrő hangon. - Másodszor, ha megemlíted még egyszer azt a szemetet, akinek köze volt, ahhoz, hogy ne Danzo-sama legyen a Hokage, akkor itt megöllek. Értve vagyok? - válaszul csak bólintottam. - Ennek örülök. Ülj vissza! - parancsolt rám, mire visszaültem Sai mellé. - Azért vagyunk itt, mert nem lett törlesztve a hitel Danzo-sama felé. És ezt kell behajtanunk egy büntetés mellett.
- És a büntetés az, hogy öldökölünk egy kicsit a faluban - néz rám Sai. Az ereimben megfagyott a vér.
- Miért az ártatlan embert kell büntetni? - pattanok fel, hogy el tudjak menni onnan.
- Nagyon kezdesz idegesíteni - sziszegi a fogai közt Takumi. - Egy szerencséd van, amiért nem öllek meg. Az pedig az, hogy Danzo-sama a lelkemre kötötte, hogy egy karcolás nem lehet rajtad különben megjárom a poklok poklát. Szóval, amint otthon vagyunk megköszönheted Danzo-samanak, hogy életbe vagy. Most pedig ülj vissza!
- Nem - hagyom el a szobát sietve. Kiléptem a fogadóból a szakadó esőbe.
- Napok óta zuhog - hallok meg magam mögül egy idős női hangot. - Nem ajánlatos kimenni kedveském, mert a végén még megfázol.
- Köszönöm, de azt hiszem semmi kedvem itt maradni szóval inkább sétálok egyet. Ki kell tisztítanom a fejem.
- Ahogy gondolod kedvesem. Ha bármire szükséged van, akkor megtalálsz a harmadik emeleti folyosó végén lévő szobában. Csak óvatosan - mosolyog rám, majd elmegy. A fogadó tornácáról lelépek a sáros útra és elindulok egy szimpatikus irányba.
Már nagyon messze jártam a fogadótól, mikor is gyerek nevetés ütötte meg a füleimet. A hangot követve eljutottam egy tisztásra, amin nem esett az eső. Eleinte megijedtem, de amint megláttam, hogy ez az a lány akivel az ablakból szemeztem egy kicsit megkönnyebbültem, de nem volt az igazi. Amint észrevett mosolyogva integetni kezdett. Lassan odalépkedem hozzá.
- Szia Misaki vagyok! És téged hogy hívnak? - köszönt kedvesen.
- Én Amaye vagyok. Örvendek a találkozásnak-mosolygok rá.
- Nagyon eláztál - fogja meg a ruhám ujját, ami tele szívta már magát esővízzel. - Gyere velem! Anya biztosan tud adni neked valami tiszta ruhát - kezd el magával húzni. Kicsit távolabb vagyunk a falutól, mikor kirajzolódnak egy ház körvonalai. Misaki kinyitotta az ajtót, majd betolt maga előtt. Az egész egy nagy terem volt, melynek egy része társalgóként szolgát, egy része konyha volt és végezetül két darab ágy az egyik sarokban. Egyetlen egy elkerített rész volt, ami nem tudtam, hogy mi csoda.
- Te vagy az Misaki? - kérdezi egy nő, aki nekünk háttal állva főzött valamit. Tipikus anyuka ruhában volt egy kisebb köténnyel.
- Igen - feleli mosolyogva a kislány, mire a nő megfordul.
- Hát te ki vagy? - mér végig meglepetten, de nem tudtam reagálni, mert elém lépett. - Eláztál. Kerítek neked száraz ruhát, addig fürödj meg.
- Nem szük... - kezdtem volna, de a nő félbeszakított.
- Nem kell a magyarázat, majd utána beszélgetünk. Most menj és fürödj le! Vacsoránál megbeszéljük.
Hálásan pillantottam rá, hiszen jelenleg nem nagyon volt másra szükségem csak egy forró fürdőre. Beterelt a fallal körül vett helyiségbe és megnyitotta a forró vizet.
- Ha megtelik ülj bele. Addig keresek neked ruhát - ismét csak bólintottam, majd néztem, ahogyan kimegy. Leveszem a vizes ruháimat és beülök a meleg vízzel megtelt kádba. Tíz perc elteltével az ajtó ismét kinyílt és a nő lépett be rajta. Ösztönösen összehúztam magam, mire ő csak mosolyogva odalépett hozzám és leült a kád mellé elhelyezett kis székre.
- Mutasd a karod - kinyújtom neki a kezem, amit jobban megvizslat, majd elővesz egy dobozt az egyik szekrényből. - Mi történt a kezeddel?
- Beütöttem - hazudom. Az igazság ennél egy kicsivel kegyetlenebb. Senki nem tudja, hogyan szereztem rengeteg sebet, melyeknek legnagyobb része már csak heg. Ezt csak én és az a bizonyos személy tudja... Takumi.
Még a legelején lehettem mikor ez az egész elkezdődött. Mellé raktak, hogy egy kicsit tanuljak tőle meg megmutasson ezt azt. Csak azt nem tudták, hogy akárhányszor vele voltam az úgy végződött, hogy alaposan elvert. Minden. Egyes. Alkalommal. Csak annyit mondott mindig, hogy nevelés céljából. Egyszer Danzo-sama észrevette az egyik sebemet, mire Takumi csak annyit felelt, hogy edzés közben szereztem. Be lehetett annak tudni, hogy a fájdalom elviselését gyakorolja velem ezért vagyok tele sebbekkel. De ez nem teljesen igaz. Csak természetesen engem senki nem hallgat meg, mert még zöldfülű vagyok. Teljesen igazságos nem? A valóság az annyi, hogy rajtam élte és éli ki minden haragját, bánatát és frusztrációját.
- Ez egy kicsit kellemetlen lesz, de nem fog sokáig tartani - zökkentett ki a gondolataimból. Nem nagyon néztem, hogy mit csinál csak azt a néhány pillanatig tartó kellemetlen érzést éreztem meg. - Készen is vagyunk - de ekkor meglátta fedetlen hátamat és minden heg, sebhely elé tárult. - Biztos, hogy csak elestél?
- Igen, biztos - próbáltam elég meggyőzően válaszolni. Nem mondott semmit csak kiment én pedig kiszálltam a kádból és magamra tekertem a törölközőt. Belenéztem a tükörbe és percekig csak szemeztem a tükörképemmel. Miután kibámultam magam felvettem a kapott ruhákat és kiléptem a kis helyiségből.
- Azt hittem már sosem jössz ki - rohant elém a lány fülig érő szájjal. - Anyával már megterítettünk - kezdett el húzni az asztal felé.
- Misaki ne rángasd! - szólt rá az anyukája, de a lány csak nem engedett. Az asztalra nézve elfogott a nosztalgia. Anya mindig tele rakott asztallal várta haza apát, amikor küldetésből jött haza.
- Ülj le közénk és egyél bátran - szólt kedvesen a nő. Kis hezitálás után leültem, azonban az ételhez nem nyúltam. Miután ők ketten megvacsoráztak nyugovóra tértek én inkább a teraszt választottam, ahova kiültem és csak úgy magam elé néztem, miközben az eső kopogását hallgattam a háztetőn.
- Miért nem alszol? - nyílt ki az ajtó és a nő lépett ki rajta.
- Nem tudok és vissza kell mennem - sóhajtottam fel fájdalmasan.
- Gyökeres vagy Konohaból igaz? - ült le mellém.
- Honnan tudja? - néztem a mellettem ülőre meglepetten.
- A sebekből. Régebben, amikor még ott laktunk a helyi nagy kórházban dolgoztam főnővérként és nem egy gyerek sebeit kezeltem le - nézett a távolba visszagondolva a múltra - és nem egytől hallottam egy-két kegyetlenséget, amik ott történtek. Ha vissza kell menned a fogadóba, akkor menj nem tartalak vissza.
- Megkérhetem valamire? - néztem a nőre.
- Természetesen - mosolygott rám biztatóan.
- Ha Misaki kérdezné hol vagyok ne mondjon neki semmit.
- Ha nem is mondom el keresni fog téged. Azt fogom neki, majd mondani, hogy elmentél a városból. Rendben?
- Rendben - bólintottam. - Köszönök mindent - álltam fel. Visszavettem a ruháimat és elindultam vissza a fogadóba. Az épület ajtajában Sai állt.
- Te mit csinálsz ide kint az éjszaka közepén? - kérdeztem meglepetten.
- Ezt inkább én kérdezném tőled - fonta össze maga előtt a kezeit. - Takumi-sama engem küldött érted, hogy keresselek meg a faluban, de te rohadtul nem voltál itt.
- Mert nem is a faluban voltam azért - suttogtam.
- Ha Takumi-sama ezt megtudja mind ketten bajban leszünk.
- Ha meg tudja, de nem fogja ugye Sai? - néztem rá fenyegetően.
- Nem - rázta meg a fejét nemlegesen.
- Örülök, hogy végre visszataláltál köreinkbe Amaye - hallottuk meg Takumi hangját. - Most, hogy mindenki itt van induljunk és teljesítsünk azt, amiért itt vagyunk.
- Én nem megyek sehova - mondtam próbálva határozott maradni.
- Ezt meg sem hallottam értve vagyok? - mondta kicsit sem kedves hangon.
Nem volt más választásom, mennem kellett. Először a falu vezetőjének a házához mentünk és behajtottuk a tartozást, de így sem maradhatott el a "bünti", amihez nekem semmi kedvem nem volt és szerintem egy normális embernek sem. Én próbáltam meghúzódni az árnyékban és senkinek sem ártani, de ez egy idő után szemet szúrt Takumi-nak.
- Kezd belőled elegem lenni - dobott neki a falnak, melynek következtében végig csúsztam rajta és a földön kötöttem ki ülve. A hátamba nyilalló fájdalom elég erős és nagy volt, de csak felszisszentem.
- Takumi-sama - lépett elém Sai. - Danzo-sama nem fogja jó szemmel nézni, ha neki bármi baja esik.
- Ebben igazad van, de nagyon kezd ebből elegem lenni. Ha nem szeded össze magad - emelte fel fenyegetően a mutatóujját, akkor te is arra a sorsa jutsz, mint a falu lakói. Megértetted? - Bólintottam. - Nem hallom! Azt kérdeztem, hogy megértetted? - emelte meg a hangját.
- Igen - feleltem reszkető hangon.
- Rendben. A falutól nem messze van egy kis ház. Most odamegyünk - adta ki a parancsot nekem pedig abban a pillanatban összeugrott a gyomrom.
- Nem öltünk még meg elég embert? - kérdeztem reszkető hangon.
- Ennyi sosem elég, ezt jól jegyezd meg - nézett rám szúrós szemekkel. - Na segítsd fel aztán haladjunk.
Itt még nem tudtam, itt még reménykedtem abban, hogy nem arról a házról beszél, hanem van valahol más hol is, de amint a kis építmény közelébe kerültünk minden világossá vált számomra.
- Miért pont ez a ház? - kérdezte Sai kíváncsian.
- Azért, mert itt lakik Konoha egykori legjobb főnővére és sokkal többet tud, mint amennyit kellene.
- És, ha gyerek is van a házba? - kérdeztem rettegve a választól, miközben folyamatosan Misaki mosolygós arca volt előttem.
- Akkor azzal te foglalkozol. Nem szeretném, ha elérne a faluba. Öld meg, ennyi a feladatod. Indulás - indult meg a házikó felé.

'Nem! Én ezt nem akarom!'

- Sajnálom Amaye! - lépett mellém Sai és tette rá a kezét a vállamra nyugtatásképpen.
- Dehogy sajnálod! - löktem le a kezét magamról indulatosan. - Elmondtad neki igaz? - kérdeztem könnyes szemekkel.
- Nem volt más választásom Amaye.
- De volt. És te választottál - néztem rá éles, de könnyes szemekkel, majd Takumi után mentem.
A következő pillanatban egy éles és fájdalmas sikoly hangzott fel a házból, majd kivágódott az ajtó és Misaki szaladt ki rajta egyenesen felém. Amikor odaért szorosan magához ölelt és könnyes szemekkel nézett fel rám.
- Kérlek segíts! - szipogta. - Megölte anyát - mutatott a ház felé és zokogásban tört ki. Leguggoltam hozzá és én is megöleltem.
- Öld meg! - hallottam meg Takumi vérszomjas és őrült hangját. - Öld meg vagy én ölöm meg, de kicsit sem fogom kímélni! - üvöltötte.
- Sajnálom Misaki - suttogtam a lánynak, aki szabadulni akart, de én csak jobban szorítottam magamhoz.
- Ne tedd... Kérlek! - üvöltötte.
- Annyira sajnálom! - kezdtem el én is sírni, majd megtettem. Még egyszer utoljára felsikított fájdalmasan, majd teste megmerevedett. Kihúztam a kardot és megéreztem friss meleg vérem és a kellemes fájdalmat a hasamba. Ha neki mennie kell és mind miattam, akkor megyek vele. Bárcsak meg is haltam volna!