[𝐢𝐦𝐩𝐮𝐥𝐳𝐮𝐬-𝐝𝐮𝐨𝐥𝐨́𝐠𝐢𝐚 𝐈𝐈. 𝐤𝐨̈𝐭𝐞𝐭]
𝐣𝐨𝐜𝐞𝐥𝐲𝐧 𝐟𝐥𝐨𝐫𝐞𝐬 - akinek függősége a védekezés
𝐢𝐬𝐚𝐚𝐜 𝐰𝐚𝐲𝐧𝐞 - akinek függősége a megvédés
így köti össze őket az 𝐚𝐝𝐝𝐢𝐤𝐜𝐢𝐨́,
de ők mindent megtesznek, hogy ne tudják...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Esküszöm, hogy sokat fejlődtem, viszont az emberektől való undoromon szerintem sosem fogok tudni változtatni.
Legalábbis ezt érzem, mikor New York utcáin baktatok a magánrendelő felé. Ezerszer elmondtam apának és küzdöttem ellene, hogy nem kell fizetni egy embernek azért, hogy meghallgasson, de nem figyelt rám, és mivel legalább olyan makacs, mint én, így ezúttal én engedtem, már másodjára is ebben a témában. Az első kikötésem ugyanis az volt, hogy nem kell pszichomajom, egyedül is erős vagyok. Ám miután ennek ellenkezője bizonyult be többször is, kénytelen voltam belemenni. A második kérésem az volt, hogy ne egy menő orvosi rendelőben legyek páciens, én bőven megelégszek azzal, ha pár dollárért hallgatom, hogy klinikai eset vagyok. Szülőm viszont hajthatatlan volt, így kerültem arra a helyre, ahol még az ajtókilincs is aranyból van, a recepciósnak pedig a műfogsora egészen a füléig ér.
– Jó napot – köszön nekem az ijesztő, felvarrt arcú nő, rajtam pedig újra kijön az emberiszony. Furcsán végignéz rajtam, és látszólag nem tudja hová tenni a bőrszoknyámat, kivágott felsőmet, bőrdzsekimet, valamint a jobb kezemen lévő kesztyűt, amiket ha összeteszünk, egy igencsak lekezelő és nagyképű picsát kapunk, semmiképp sem egy olyan lányt, akinek egy többszáz dolláros pszichológusra van szüksége.
– Csókolom a kezét – biccentek, mire tikkelni kezd a szeme. Hála az égnek, legalább a szeme nem mű. – Jocelyn Flores vagyok, az időpontomra jöttem.
– Máris nézem – temetkezik a recepciós a gépébe, majd hamarosan újra felnéz. – Igen, dr. Rome Reed tudja most Önt fogadni.
– Nem kérdeztem, hanem bejelentettem, hogy van időpontom – ráncolom össze szemöldökömet, majd veszek egy nagy sóhajt és megfogadva apa tanácsát visszafogom magam. – Akarom mondani köszönöm. Gondolom. Hol találom?
– Kövessen – hallok meg egy hangot a hátam mögött, mire megfordulok, és ekkor találom szembe magam a pszichológussal. Egészen magas férfi, barna hajjal és azonos színű szemekkel, valamint borostával. Egészen karizmatikus, bár elsőre kicsit tenyérbemászó alaknak tűnik. Az én tenyerembe mászhat, úgyis pofán baszom.
– Követem – mosolyodok el cinikusan, majd elhagyom a recepciót. – Örültem, asszonyom!
– Még csak harminc vagyok – szól utánam a nő, mire újra megfordulok.
– Maximum kutyaévekben – jegyzem meg. – Elnézést, nem látom a fiatalságát a sok botoxtól.
– Hallatlan – morgolódik a recepciós, én pedig elvigyorodok.
Szóval, mint mondtam: sokat fejlődtem.
– Fáradjon be – szól hirtelen az előttem haladó férfi, aki megáll, majd kinyit előttem egy fehér ajtót.
