𝐀𝐝𝐝𝐢𝐤𝐜𝐢𝐨́

33 | jocelyn

[május 10 / jocelyn szemszöge]

Mikor reggel kinyitom a szemem, zavartalanul mennék ki a konyhába kávéért, hogy egy cigi társaságában elfogyasszam, ám mikor a mellettem (még alvó) férfira nézek, egyből megvilágosodok.

Anya leszek.

Baszki, komolyan anya leszek. Én, Jocelyn Flores.

Jocelyn Flores, az örök lázadó.

Még mindig alig térek magamhoz, de utólag visszagondolva ez sok mindent megmagyaráz. Az utóbbi időben kövérebbnek láttam magam, zsírpárnákat véltem felfedezni... És habár elfogadtam, így azért érthetőbb a dolog.

Minden egyes döntésemre hatással volt. A tegnap reggeli légyott, amit én akartam, a szeszélyességem amikor Rome-mal mentem a $unrise-ba, a reggelente előforduló negatív és megkérdőjelezhető gondolataim, mikor a jelent hasonlítottam a múlthoz... Ezek mind olyan dolgok (kivéve az elsőt haha), amelyek nem vallanak rám, simán leráztam volna annyival, hogy Jocelyn Flores vagyok, bassza meg a világ! De most... Ez a... Szóval ő, aki bennem van, teljesen felbolygat. Viszont ahogyan Mr. Wayne reakcióit láttam tegnap, őt is.

– Apa leszek? – kérdezte meg harmadjára.

– Apa leszel, Isaac – suttogtam könnyekkel a szememben.

– Mikor, vagy... – kereste a szavakat miközben előttem térdelt, és a hasamon pihentette a tenyerét.

– Valószínűleg az első alkalomnál fogant meg, március huszonötödikén – helyeztem kezemet az övére. – A hatodik hét környékén lehetek.

Mr. Wayne pislogás nélkül nézte a hasamat, melyben van valaki. A hasamban.

Belőle és belőlem.

– Mondj valamit – kértem őt halkan, teljesen magam alatt. Ha megharagszik vagy kidob, én... Nekem oda van az életem.

A férfi ahelyett, hogy mondott volna bármit, szimplán a hasamra támasztotta a homlokát, amelyben körülbelül akkora a baba, mint egy borsószem. Megrázkódott a válla, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy az idegességtől vagy a szomorúságtól reszket... Ám ekkor végre rám emelte a gyönyörű heterokrómiás szemeit, amelyek könnyekben úsztak, és láttam rajta, hogy visszafojtja a sírást.

– Ez csodálatos – suttogta erőtlenül, majd a sarkára helyezkedett, mivel kifuthatott belőle minden erő. – Csodálatos vagy kislány... Mivel érdemeltem ezt meg?

– Azt hittem, haragudni fogsz – vallottam be.

– Haragudni? – fúrta tekintetét az enyémbe. – Megadod nekünk azt, amink sosem volt. Családot.

Utólag már tényleg hihetetlennek gondolom az elméletet, amiben arra gondoltam, hogy Mr. Wayne haragudni fog rám. Mikor Moranával egymásra néztünk a rendelőben, habár semmit sem éreztünk a hasamban, mégis, valamiféle női érzék azt súgta, hogy el kell mennünk egy nőgyógyászhoz. Akármit is gondoltam eddig róla, soha nem felejtem el, hogy miután hozzáért a hasamhoz, egyből felhívta a nőgyógyászát, majd a recepciósnak adta a mai vendéglistáját, hogy rendezze el őket, mivel ma elmarad a rendelés. Ezután az ő javaslatára nem a főkijáratot használtuk hanem a hátsót, mert Mr. Wayne ígéretéhez híven még a rendelő előtt felügyelte a biztonságom, így miután elhagytuk a praxist, Moranával együtt elmentünk az orvosához, aki volt olyan kedves, hogy fogadott. Mivel nagyon alapos dokiról van szó, megvizsgált, majd a tudtomra adta, hogy már a hatodik hetem körül lehetek, és nagyon szívós vagyok, amiért nem voltak eddig égbekiáltó tüneteim, állítása szerint a magzatom nagyon nyugodt és egészséges. Először el sem akartam hinni, mivel a menstruációm megjött (igaz rendszertelenebbül, viszont betudtam a stressznek), és ekkor mondta el, hogy terhesség alatt is lehet női probléma. Amolyan „jó tudni" biccentéssel konstatáltam a kijelentést, és valahol ilyen tájt esett le, hogy én valóban anyuka leszek. Miután túlestem a kezdeti sokkon, Morana a segítségemre volt, ugyanis visszavitt a rendelőbe, és mindenfélét mutatott, ami a terhességhez köthető. Szakkönyveket, képeket... Úgy éreztem, mintha az anyukám lenne, pláne, mikor neheztelt rám, hogy Isaac-nek még nem szóltam. Szégyelltem magam, amiért nemhogy magamat, még egy babát is a férfi életébe sózok, és fogalmam sem volt tegnap, hogy ilyen jól fogja lereagálni.