𝐀𝐝𝐝𝐢𝐤𝐜𝐢𝐨́

27 | jocelyn

[május 6 / jocelyn szemszöge]

Szinte sosem örültem még így a hétvégének, mint most.

Hiába, a vizsgaidőszak kikészített, és a tudat, hogy már csak a gyakorlati része van hátra, azt hiszem, semmihez sem fogható.

A gyakorlatot pedig ha olyan lesz, mint a tegnapi, egyszerűen imádni fogom, mivel minden egyes percét élveztem. Kivéve persze az elejét, amikor apa szavai, és Mr. Wayne viselkedése jelentek meg a lelki szemeim előtt, és folyamatosan lepörgött előttem, ahogyan dr. Rome Reed az asztalra hajít és kibelez... De ezt kivéve teljesen olyan volt, mint ahogyan elképzeltem. Igen, fejben nagyon ott kell lenni, és teljesíteni kell, tudni a szakirodalmat, és esetleg személyes véleményt mondani, hogy a beteg a lehető legnagyobb rendben legyen... Nem egyszerű, de pont ezt a kihívást szeretem benne.

– Mi a terved mára, kislány? – kérdezi Mr. Wayne reggel, mikor kinyitom a szemeimet. Mint minden áldott reggel, a szoba sarkában lévő kanapén ül és újságot olvas, és ha nem tudnám, hogy harmincegy éves, tuti hatvannak gondolnám.

– Két kávé és egy cigi után kérdezd ezt meg – felelem ásítva.

Mr. Wayne (gondolataimban sosem lesz Isaac, ebben biztos vagyok) oldalra int a fejével, az én szemem pedig az éjjeli szekrényen lévő gőzölgő kávéra téved.

– Te mikor szoktál kelni? – kérdezem, miután vetek felé pár szerelmes pillantást. Kávé az ágyban? Még jó hogy.

– Ma például még nem volt fent a nap, mikor én már igen.

– Miért nem tudsz aludni? – szontyolodok el.

– Nem mindenkinek tizenkét óra az alvásigénye – nevet fel. – Nekem annak a fele is bőven elég.

– Nem tudom, hogy csinálod – motyogom, és mikor a kávé kezd a véremmé válni, úgy érzem, kezdek a gondolkodó emberek közé tartozni. – Nincs mára tervem egyébként.

– Akkor jó, mert nekem van – biccent, majd feláll. – Készülj el, kislány. A ma estét máshol töltjük.