𝐀𝐝𝐝𝐢𝐤𝐜𝐢𝐨́

19 | jocelyn

[március 24 / jocelyn szemszöge]

Elég korán indul a nap, tekintve, hogy Mr. Wayne-nek hajnalban kell indulnia kocsival egy messzebb lévő városba, ahol továbbképzésen lesz, és csak vasárnap tér vissza. És mivel jó háziasszonnyá avanzsáltam, már öt órakor ezerrel pörgök, hogy ne éhesen induljon útnak... Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy a Nap előtt fent leszek, csak hogy kiszolgáljak egy férfit, kiröhögöm. Emlékszem, Harry miatt inkább mindig elaludtam, mert nem volt kedvem vigyorogni mellette, miközben unalmas volt, és számtalan eseményt véletlenül végig aludtam. De Mr. Wayne esete merőben más, így az a minimum, hogy megfőzök pár virslit, tojást és kisütök pár palacsintát, és mikor hallom, hogy mozgolódni kezd a kanapén, lefőzök egy kávét, és odaviszem neki.

– Csoda vagy – mondja rekedten, majd beleiszik a koffeinbombába. A szívem ezerrel repesni kezd, ám miután rájövök, hogy nem egy Jane Austin regényben vagyunk, inkább a kezeim közé veszem a saját bögrém, és a terasz felé veszem az irányt.

Még van két csodás órám az egyetemig, ahol Mr. Wayne óráit Mrs. Abney fogja helyettesíteni. Éppen látványosan megborzongok, mikor a férfi is kiér a teraszra, ezúttal már ingben és öltönynadrágban.

– Min mosolyogsz? – kérdezi a férfi hirtelen, én pedig megrázom a fejem, és a jelenbe varázsolom magam.

– Azon, hogy nemrég még nem tudtam, hogy mit rejt az inged – adom meg a kevésbé cenzúrát igénylő gondolatmenetem egy darabját.

– Aznap nagyon felcsesztél – ül le Mr. Wayne velem szemben, miközben a mellé kuporodó Winteren végig simít.

– Mivel is? – tűnődök el. Olyan sokszor idegesítettem fel szándékosan, hogy valahogy nem emlékszem az összesre.

– Buliba mentél – gyújt rá – Zane Emory pedig előzőlegesen fogadásokat kötött, hogy kivel fogsz hamarabb lefeküdni. Viszont nem hittél nekem, azt mondtad irigy vagyok rá, ezért szembesítettelek az okokkal, hogy miért alaptalan ez a gondolat.

– Jézusom – nevetek fel. – Nagyon kis mazsolák voltunk. Milyen nagynak számított régen...

– Még most is, kislány – mondja, végig a szembe nézve. Nem akarom, hogy a piros orcáim még feltűnőbb színben pompázzanak, de nem tehetek róla. Annyira rég tettünk félreérthető megjegyzéseket (a mi időszámításunkban rég), hogy szinte már el is felejtettem, hogy milyen, ha kislánynak szólít. A többiről nem is beszélve.

– Lassan indulnom kell – mondja Mr. Wayne hamarosan, én pedig biccentek, és bemegyek vele a házba. – Lázadó korszakot élsz éppen?

– Attól függ, mi számít annak – gondolkodok el, miközben elteszem a táskájába az útravaló szendvicseket.

– Házibuli, idegen pasi felhozása...

– Vicces – nézek rá szúrósan, de magamban már jót szórakozok a tegnapi haditervemen. Valóban hülyeség volt az egész, de legalább sikerült leszerelni a dokit, akit habár a vége felé már nem utáltam, mégis púp volt a hátamon.