𝐀𝐝𝐝𝐢𝐤𝐜𝐢𝐨́

7 | jocelyn

[március 14 / jocelyn szemszöge]

Újra megtörténik. Nem hiszem el.

Elsőként tompán érzem a fájdalmat; az ütéseket, ahogyan az ágy fakeretének a sarkába ütöm az öklömet, és habár érzem, hogy sajog a kézfejem, egyelőre nem tudok tenni semmit. Még a matrac és a keret közé tett párnahuzat sem tompít az ütéseken, mert azokat félálomban eltávolítottam, így közvetlenül a durva anyagba ütközök bele. Hangokat is hallok, de csak tompán, majd valamit a vállamnál, de nem foglalkozok vele. Tovább ütök, ám nem fáj tovább, sőt... Ez egészen más. Ezúttal az ágy fakerete kellemes, amit kezdek annyira furcsállni, hogy kinyitom a szemem, és lassan magamhoz térek.

– Istenem... – motyogom magamhoz kapva a jobb kezemet, amelyen felrepedezett a bőröm és az előző sebek, így vér szivárog ki testrészemből.

– Későn jöttem – suttogja Mr. Wayne keserűen, akit csupán az ablakon félig lehúzott redőnyön beszűrődő fény miatt tudok beazonosítani. – Sajnálom, kislány.

– A mellkasát ütöttem, igaz? – kérdezem lemondóan. – Igaz?

– Előtte a fakeretet – fordítja fejét a férfi az említett dolog felé. – Most szálka is mehetett a kezedbe, mert sérült az anyag. Gyere, fertőtlenítsük le...

– Nem – rázom meg a fejem. – Ezt... Én szeretném.

– Biztos, hogy...

– Ezt sosem engedtem még senkinek – mondom hallgatagon, majd további szavak nélkül kibotorkálok a szobából, és hirtelenjében azt sem tudom, hogy hol vagyok.

Eléggé meg lehettem zavarodva, mivel semmi furcsát nem találtam abban, hogy Mr. Wayne meg akart védeni a saját magamra mért ütésektől hajnal három környékén. Mostanra realizálom, hogy igazából nála vagyok, és lassan eszembe jutnak az emlékek, valamint az itt tartózkodásom oka.

Pont az ilyen kis akcióimért kellett ideköltöznöm.

– Nem történhet ez többször – motyogom magamban, majd a háló irányába nézek, amely felől semmi hang nem érkezik, így minden illem ellenére a konyhában kezdek keresgetni a lehető leghalkabban. Szerencsére még a régmúltról rémlett, hogy Mr. Wayne hol tartja a konyhai alapanyagokat, amiket sosem használ, és az ecet ilyen. Ennek fényében hamar megtalálom, majd a lebukás veszélyétől félve a fürdő felé veszem az irányt, és azonnal kulcsra zárom az ajtót.

A tükörképem siralmas, pedig a tegnapi fürdő után már kezdtem embernek kinézni, ám erről újfent letehetek. A jobb kézfejemre téved a tekintetem; a tegnapi sebek újra felnyíltak, és vér szivárog belőlük, valamint ezúttal a bőröm rétegei közt szálkák is találhatóak, amiket eltávolítok, majd veszek egy nagy mély levegőt, kinyitom az ecetet, és behunyt szemekkel a kézfejemre öntök egy keveset.