𝐀𝐝𝐝𝐢𝐤𝐜𝐢𝐨́

| epilógus

[május 14 / jocelyn szemszöge]

Nem is tudom mennyi imát elmondok Mr. Wayne kórházi ágya felett, de miután befejezem, elmosolyodok a gondolaton, hogy fejben nekem örökké Mr. Wayne marad. Szerintem sosem tudnék Isaac-ként tekinteni rá, és egyébként nem is akarok.

– Kislány... – hallom meg erőtlen hangját, mire egyből benyomom az orvosjelzőt, és kissé megszorítom az kezét.

– Istenem – motyogom, miközben megkönnyebbült sírásban török ki. Az orvos szerint túl erős ütés érte, és legalább pár napot mondott, mire magához tér. – Egy hős vagy, tudod?

– Minden hősnek zúg a feje, vagy ez csak az én képességem? – hunyja be szemét.

dr. Roberts lassan kinyitja az ajtót, én pedig felállok a székről, hogy teret adjak a kivizsgálásnak.

– Isaac Wayne! – köszönti a kedvenc orvosom. – Annyi mindent átélt már ebben a kórházban, és mégis visszajár ide?

– Kénytelen vagyok – mosolyodik el halványan Mr. Wayne, a doki pedig rám néz, én pedig biccentek, és magukra hagyom őket.

Rettentően megkönnyebbült szívvel találom magam szemben Moranával és apával, akik egymás kezét fogják támogatóan. Érkezésemre mindketten felállnak, majd ahogyan meglátják a tekintetem, apa egyből megszólal.

– Ha külön-külön ennyire erősek vagytok, milyen lesz a közös gyereketek?

Csak ennyit kérdez, de tudja a választ úgy, ahogyan én is.

Rettentően erős lesz. És mindent meg fogunk érte tenni.

Az orvos percekkel később elhagyja az orvosi szobát, majd int, hogy mehetek. Mire észbe kapok, újra Mr. Wayne mellett találom magam, aki egy fokkal jobb állapotban van, mint a vizsgálat előtt.

– Jól vagytok? – nyitja ki a szemét. – A... baba?

– Jól vagyunk – mosolygok folyamatosan mindennek ellenére.