𝐀𝐝𝐝𝐢𝐤𝐜𝐢𝐨́

26 | mr. wayne

[április 30 / mr. wayne szemszöge]

Jocelyn az orvossal együtt nevet, mikor ötkor végre kijönnek a rendelőből. Egyből kipattanok a kocsiból, és karba tett kezekkel nézem, ahogyan megölelik egymást, majd Rome a saját kocsijához indul, Jocelyn pedig felém.

Hiába szaladt ki hozzám Morana két vendég közti szünete közt, hogy minden rendben van, ő figyeli őket (tisztes távolból, hogy Jocelyn ne vegye észre) és nyugodtan menjek haza, de rá sem hederítettem. Az unalmas órákban inkább lefoglaltam egy szállást, miközben percenként a magánrendelő felé pillantottam, mivel biztosra vettem, hogy gáz lesz, akkor pedig örökké átkoznám magam, ha otthon tengetném az időm, miközben Jocelynnek baja esik - de ahogyan észreveszem, ez közel sincs így.

Mikor hozzám ér, boldogan átöleli a nyakam, és szinte az ölembe ugrik, én pedig furcsán fonom össze karjaimat a derekánál.

– Én is pszichológus akarok lenni – mondja izgatottan. – Kell az a diploma.

– Minden rendben volt? – kérdezem kételkedve, miután kissé eltolom magamtól.

– Persze. Az eleje kicsit nehezen indult, mivel igyekeztem tartani a tíz méter távolságot, ami egy ötméteres rendelőben kissé kivitelezhetetlen... Szóval ő ült az asztalánál, várta a beteget, én pedig álltam a sarokban. Miután a második nő is megijedt tőlem, hogy egy fekete hajú lány ácsorog mint valami horrorfilmben, Rome megkért, hogy legalább üljek le. Addig ment a huzavona, míg én is szóba elegyedtem a páciensekkel, és miután lebeszéltem egy nőt, hogy levágassa a haját egy férfi miatt. Én ültem az asztal mögött, Rome ült a sarokban a laptopját nyomkodva, és alig szólt hozzám, szóval azt hiszem, sikeresen zártam a napot. Ja, és a recepciósnak is további jó munkát kívántam.

Meglepetten hallgatom Jocelyn szavait, és furcsállni kezdem ezt a pozitívságot. Habár megfordul a fejemben minden rossz (Rome kényszerítette, hogy ezt mondja, bla-bla-bla), de be kell látnom, hogy Rome habár egy undorító szemétláda, nem hülye; ha rosszat akar, azt nem fogja egyből megmutatni. Előtte szórakozik, és akkor csap le, amikor senki sem számít rá.

Hát, dokikám... Nem fog menni. Okos vagy, de tőlem nem jobban.

– Ugye tudod, hogy az bunkóság? – utalok az utolsó mondatára mosolyogva.

– Persze, hogy tudom. De miután felajánlotta, hogy felkeres nekem egy villanyszerelőt, aki megjavítja nálam az áramot, miután megrázott és emiatt égnek áll a hajam, azt hiszem, kiérdemelte.

Jocelyn szavai melengetik a szívem, és úgy érzem, minden gondom semmissé válik. Egy pillanatra lejátszódik a fejemben, hogy évekkel később pszichológusként dolgozik, hazaér, és miközben lefekszünk, elmeséli, hogy mi történt vele aznap.

Tudom, hogy szörnyen, sőt, nyálasan romantikus.

De mindig is vágytam egy ilyen életre.

– Te mire vágysz az életben? – kérdezem később, miután hazaérünk, telefonáltunk Sawyerrel, és mint akik jól végezték dolgukat, kiülünk a teraszra.

– Nem is tudom – mondja Jocelyn, miközben kifújja a füstöt. Egyébként hihetetlenül jól áll neki az a kis újítás, amin ma átment, és habár mindig is azt hittem, hogy utálom, ha egy lányon mű dolgok vannak, rájöttem, hogy nála még ez sem zavar. Sőt. – Karrierre. Nagyon jó karrierre.

– Csak ennyire?

– Azt hiszem, még család – vonja meg a vállát. – De a nyugisabb félére. Én csonka családban nőttem fel, és évekig csak tündérmesének gondoltam azt, ha valakinek tökéletes a családja. Persze, vannak kisebb viták, de... Az, hogy együtt vannak a szülők, még évtizedek múltán is szerelmesek, és összhangban nevelik a gyereket, azt hiszem, nem is létezik. Még mai napig nem hiszek benne. Egy példát sem láttam még.

– Igazából én sem – tűnődök el.

– Hé! – fordul felém Jocelyn hirtelen, amivel eléri, hogy a mellkasomon feküdjön. – Sosem meséltél még a családodról.

– Mert nekem nem volt – mondom, miközben finoman végig simítok a haján. – Árvaházban nőttem fel. Sosem láttam a szüleimet, és sosem volt családom. Talán... Ezért is vágyok annyira egy sajátra.

– Ezt nem tudtam – motyogja a lány, miközben végig simít a hasamon.

– Mert nem igazán hat meg – vonom meg a vállam őszintén. – Sosem volt, így nincs, ami hiányozzon.

Szavaimmal a legkevésbé sem hazudok Jocelynnek. Kiskoromban furcsa volt, hogy mindig mások szaladgálnak hozzám egy eléggé lepukkadt szobába, és nem volt egy állandó ember sem, és csak később jöttem rá, hogy ők voltak a gondozóim, és annyian voltak, hogy nem tudtam őket megjegyezni. Nekem mindig is idegen volt a család fogalma, és elfojtott érzelmek sincsenek bennem, tekintve, hogy nem tapasztaltam meg azt, ami hiányozhatna. Oké, nyilván szar érzés valamilyen szinten, de valahogyan az évek feledtették velem ezt a szar hátteret. Megszoktam.

– Nekem miért nem hiányzik anya? – kérdezi Jocelyn halkan percekkel később, mire felé fordítom a fejem.

– Hogy érted, hogy nem hiányzik?

– Tudom, hogy furcsa – emelkedik fel a mellkasomról – Nem tudom elmagyarázni. Amióta nincs, egyszerűen... Nem érzek űrt. Csúnya kimondani, de olyan, mintha legurult volna egy kő a vállamról.

– Tőle nem igazán kaptál jót az életben – gyújtok rá. – Ha logikusan belegondolsz, az elmédben úgy szerepel ő, mint egy ember, aki folyamatosan bántott téged. Így hogy az anyád, nagyobb szereppel bír ez a szerep, mivel nem tudtad kizárni. Viszont így, hogy már nincs... Ez volt az egyetlen módja, hogy megszabadulj a tehertől, ami ő volt.

Jocelyn elgondolkodik a szavaimon, majd követi rossz példámat, és ő is meggyújt egy nikotinszálat. Eltűnődve ülünk percekig, és nem is igazán érzékeljük az időt, legfeljebb akkor, mikor besötétedik, és Ciceró nyávogással jelezni kezd, hogy éhes.

– Baszki – kerekedik el Jocelyn szeme.

– Mi az? – fordulok felé ijedten.

– A fürdővíz. Szerintem már vagy két órája elkezdtük kiengedni.

Egyszerre kezdünk el szaladni, és azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy mindig is egy ilyen életre vágytam.

•••••

a következő fejezetek kárpótolni fognak ezért a kis apróság után, ígérem!

••

köszönöm ha végig olvastad, találkozunk szombaton 19:30-kor az új fejezetnél! ♡

S P O I L E R E K
instagram | axellewriter

2024. január 20.