𝐀𝐝𝐝𝐢𝐤𝐜𝐢𝐨́

22 | mr. wayne

[március 25/ mr. wayne szemszöge]

Bassza meg, egy szavát sem értem.

– Jocelyn, mi történt? – kérdezem, és ahhoz képest, hogy két másodperce keltem fel, teljesen éber vagyok, és egyből öltözni kezdek. Majd megkérem Moranát, hogy a cuccaimat hozza utánam, jelen pillanatban az irataimon és a kocsikulcson kívül semmi sem olyan fontos, hogy keresni kezdjem, mivel tudom, hogy Jocelynnel valami baj történt.

Ha Rome van a képben, megölöm.

– Itt volt – ezt az egy szót hajtogatja Jocelyn.

– Ki volt ott, kislány? – Már a kocsimban vagyok.

– Anya – mondja félve, mintha még mindig ott lenne. Az anyukája meghalt, nem értem az egészet, és bármit megtennék, hogy már a saját szemeimmel láthassam, hogy mi történik.

– Fél órát bírj ki kislány, kérlek! Utána minden rendbe jön. Soha többé nem hagylak magadra.

Tekintve, hogy hajnali háromra jár az idő, szinte semmi forgalom nincs, így az eredeti másfél órás utat negyven percre rövidítem. Talán sosem vezettem még ilyen őrülten, és mázli, hogy nem kapcsolnak le a rendőrök, mert látszólag gyorshajtást végzek (ami igaz), valamint úgy vezetek, mint egy őrült – ami szintén igaz jelen esetben. A franc sem gondolta volna, hogy Jocelyn bármi szörnyűséget fog átélni, persze számítottam rá, de egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Egyáltalán azt sem tudom, hogy mi a franc történt, ugyanis ha Jocelyn bántja magát, akkor általában nem beszél az anyjáról, főleg nem képzeli azt, hogy ott van vele. Ilyen még nem történt soha, szóval mikor Deer Riverbe érek, a legkevésbé sem foglalkoztat, hogy belterület, folytatom az utat száz felett, mikor pedig megállok a házam előtt, egy pillanat alatt kipattanok a járműből, és berontanék az ajtón. Csakhogy az kulcsra van zárva, és habár másoltattam magamnak, egyszerűen nem megy bele a bejutáshoz szükséges eszköz.

Jocelyn benne hagyta a saját kulcsát a zárban.

Ha ideges az ember, rendkívüli erővel bír, szóval egyszerűbben berúgom az ajtót, mint azt gondoltam volna. Ahogyan a deszka csapódik a földön, a szemem elé kerül a lakásom, amire egy pillanatra rá sem ismerek, ugyanis lufik vannak mindenhol meg fene tudja mi. Nem tudom ezt hová tenni, de jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekel.

Egyből a hálószoba felé veszem az irányt, ám az is zárva van.

– Jocelyn, engedj be – kopogok az ajtón idegesen. – Én vagyok az. Nyisd ki!

A legszívesebben ezt is berúgnám, de attól a lány még jobban megijedne, így kénytelen vagyok türelmesen várni, míg Jocelyn elfordítja a kulcsot a zárban.