𝐀𝐝𝐝𝐢𝐤𝐜𝐢𝐨́

3 | jocelyn

[március 6 / jocelyn szemszöge]

Mivel már egy félévet úszott az egyetem számomra (nem adtam be sem szakdolit, sem az Események hetéről kért beszámolókat), és nem akartam, hogy ettől több a kukába menjen, így kénytelen vagyok reggel hétkor felkelni, és megnézni az egyetemi tájékoztatót. Még pénteken kiküldték, viszont annyira nem érdekelt, és (egyébként továbbra sem), csupán apa csalódott tekintete lebeg a szemem előtt, mikor bejelentettem neki, hogy abbahagyom az egyetemet. Na nem mintha úgy gondolná, hogy diplomából áll a világ (igen, ezt én is tudom), viszont az álommunkámhoz feltétel. Ő pedig tudva, hogy eljutottam arra a szintre, hogy képes lennék feladni mindent, és pincérként dolgozni életem végéig az álomképem ellenére, végérvényesen elkeseredett, és azt hiszem, esténként azt kérdezi magától, hogy mit rontott el.

Semmit nem rontottál el, apa. Megcsinálom. Miattad megcsinálom.

Félve nyitom meg az órarendemet, és csak reménykedni tudok. De minek? Ugyan már. Persze, hogy vele van a legtöbb órám. Mivel csúsztam egy félévet, de az előzőn ott voltam, szimplán a szakdogáimat nem csináltam meg, így nem tehettek be abba a csoportba, ahol jelenleg az impulzusokat tanulják, viszont a régebbi csoportom már végzett (legalábbis azok, akik gyorsítottban csinálták, én idén végeztem volna, ha elvégzem az impulzusokról szóló félévet), így jobb ötlet híján a dékán áthelyezett engem egy másik karba, ami lényegében ugyanaz, csak kevésbé szakorientált. Hőböröghetnék, de semmi okom nincs rá, így is csak azért nem csaptak ki, mert apa benyalizott engem egy másik karra, egyébként pedig nem válaszoltam az egyetem kérdő üzeneteire már hónapok óta. Szóval nincs kívánságműsor.

Jó lenne izgatottan készülődni, de igazából úgy megyek, mint akinek semmi kedve, és ez az igazság. Ennek megfelelően egy fekete bőrszoknyát veszek fel fekete haspólóval, melyet halálfejek dobnak fel (haha, ez haláli), ezek mellé jön még a kesztyű, napszemüveg, vörös rúzs, bőrdzseki, a magastalpú bakancs, és a milliónyi nyaklánc, karkötő és gyűrű, melyek viselésére igencsak rászoktam az utóbbi időben. Na igen, ha már tetoválásom nem lehet...

Leszaladok a lépcsőn, majd a lehető legkevesebb életkedvvel nézek apára, aki viszont legalább olyan boldogan néz rám, mintha minden vidámság az arcomon lenne. Ha le kéne írnom a jelenlegi képet magunkról, talán Tunyacsáphoz és Spongyabobhoz tudnám hasonlítani magunkat.

– Gyönyörű reggelt – pattan fel apa a kanapéról. – Csináljak reggelit?

– Legalább nem jutnék el az egyetemig – gondolkodok el. Ételmérgezés reggel nyolc órakor? Nem rossz ötlet, ha az ember éppen a háta közepére sem kívánja a helyet, ahová mennie kell.

– Hé, már ennyi az idő? – néz szülőm meglepetten az órájára. – Már az egyetemen kéne lenned. Viszont ami gáz, hogy nekem is...

– Neked minek? – kérdezem, miközben nézem, ahogyan apa veszetten rohangál a kocsikulcsa után.