𝐀𝐝𝐝𝐢𝐤𝐜𝐢𝐨́

36 | mr. wayne

[május 13 / mr. wayne szemszöge]

Mióta megtudtam, hogy Jocelyn terhes, igyekszek csak félig aludni, ugyanis jól tudom, hogy fél attól, ha újra bántja magát, ezúttal magzattal a hasában... A fejem alatt mindig sok párna van, lehetőség szerint annyi, hogy félig ülő pozícióban aludjak, ami habár ne a legkényelmesebb, így egyből tudok reagálni, ha esetleg valamiféle neszt hallok.

És szombat hajnalban ez az előnyömre fordul, ugyanis mivel sok párna van a fejem alatt, szinte ülök, így egyből észreveszem a mozgást mellettem. Kinyitom a szemem, először azt hiszem, hogy a mellettem fekvő lány csak megfordul oldalra, ám ekkor felemeli a kezét, és a mellette lévő paplanba üt, ám miután észleli, hogy puha, addig rángatja az anyagot, míg a fához nem ütközik a keze. Körülbelül öt másodperc alatt történik, és ahogyan tudom elrángatom onnan - rázni kezdem a fejét, apró pofonokat adok neki, hogy magához térjen, ami amint megtörténik, sírásban tör ki.

– Nem állok készen erre, Isaac – sírja a karjaim közt, én pedig nem győzöm vigasztalni. – Veszéllyel vagyok a babánkra... Nem akarom, hogy bármi baja legyen, de nem tudom megakadályozni, érted?

– Nem lett semmi bajod sem neked, sem a babának – csitítom Jocelynt, mire csekkolja a kezét, és észreveszi, hogy valóban nem virítanak rajta újabb hegek.

– De hogyan? – tűnődik el zavartan. – Mindig olyan halk az egész, hogy nem veszed észre időben...

És ekkor réved Jocelyn tekintete maga mellé, ahol aludni szoktam, és ahol történetesen annyi párna van, hogy képtelenség rajta nyugodtan aludni.

– Istenem – temeti kezeit az arcára, majd halkan sírni kezd. – Szeretlek, Isaac.

– Ha tudtam volna, hogy ez kell ahhoz, hogy kimondd, már hónapok óta így aludnék – jegyzem meg halvány mosollyal az arcomon, mire Jocelyn rám emeli sokat tudó tekintetét. Nem firtatom tovább a témát. Megölelem, és hagyom, hogy kisírja magát a vállamon.

Sosem hagynám magára Jocelynt, éppen ezért mikor bejelenti, hogy még ma délután is be kell mennie a rendelőbe, készségesen követem őt, és nem hagyom, hogy lerázzon. Állítása szerint a csütörtöki és a pénteki nap egy pillanat alatt eltelt a rendelőben, semmi furcsát nem észlelt Rome-n, sem cselekvésileg, sem kifejezésileg, ezért ma egy fokkal nyugodtabban indulunk el a praxis felé, viszont továbbra sem adok a lány szavára, mikor megkér, hogy ne várjam meg.

– Csak két óráról van szó, mégis mi gond lehetne? – emeli az ég felé a tekintetét, miután kiszálltunk a kocsiból. A jármú oldalának dőlök, és a derekánál fogva magamhoz húzom, ő pedig durcás arccal összefonja a nyakam körül a karját.

– Csak két óra, azt miért ne várnám meg itt? – reflektálok, miközben megpuszilom a homlokát.

– Remélem tudod, hogy tombolnak a hormonjaim. Képes lennék téged egyszerre tökön rúgni, és sírni a válladon.