The Price of Love [Jungkook ff.] ✓

23 (Min)

- Mi? - kérdezem már sokadjára. Nem értem. Nem értek semmit. - Hogy érted? 

- Már egyszer elmondtam. - mondja még mindig higgadtan. - Nem érted? 

- Nem, szóval csak magyarázd el újra! - kiáltom, mire ő csak lesüti a tekintetét. Kezdek ideges lenni. A gondolataim megtöltik a fejemet, és egymásnak ellentmondó szavak cikáznak az agyamba. - Mond el! 

- Egy fogadás vagy. Három hónapja Jungkook és Yu megegyeztek hogy Jungkook el tudja érni hogy beleszeress három hónap alatt. Yu arra fogadott hogy nem sikerül neki. Amelyikük veszít az megtesz valamit a másiknak. Kook és Yu mindig is szerették a gyerekes játékokat, és szórakozni egymással. Bár, eddig még sosem volt ehhez hasonló fogadásuk. Mind a ketten nagy játékosok szóval én már meg sem lepődtem. - a szám megremeg. Mondani akarok valamit. Akármit. De nem jön ki hang a torkomon. Hogy a francba csöppentem én bele ebbe az egész őrületbe?! 

- Én... ezt nem hiszem el.... nem lehet.... - érzem hogy a talaj kicsúszik a lábam alól. 

- Ha nekem nem hiszel kérdezd meg Jungkook-ot. - néz a szemembe. 

A számba harapok hogy ne káromkodjam el magam. Majd jobb ötlet híján sarkon fordulok és a tömegbe vetem magam. Sebesen zakatolnak az agyamban az érvek, hogy miért baromság ez az egész. Az is felmerül bennem hogy hazudik. Miért is ne tehetné meg? Az emberek könnyen mondhatnak dolgokat..... De ugyan mi a fenéért hazudna? Semmi haszna nem származna belőle. Oldalról nekem jönnek, de nem foglalkozom vele. Most érzem csak igazán milyen hideg is van idekint. Az emberek nevetnek és mosolyognak körülöttem. Otthon kellett volna maradnom a családommal és nem kellett volna idejönnöm. De ha nem jövök akkor talán később tudom meg. És akkor még nagyobb csapásként érne ez az egész. Sőt, ha Jungkook maga mondja el... talán ki sem bírtam volna sírás nélkül. De ez az egész akkor is lehetetlen. Viszont bármennyire is lehetetlennek hangzik nem tudok elvonatkoztatni tőle. Ahogy elfurakszom néhány ember között messzebb meglátom Jungkook-ot ahogy a barátaival beszélget. Egyáltalán nem tűnik idegesnek. Lesütöm a szememet, és tovább haladok. Nem tudom hogyan de egyre jobban kezdek hinni abban hogy ez tényleg csak egy fogadás volt. Lenne is értelme. Nem hiába szórakozott velem annyit, próbált a közelemben lenni, nem is nagyon mozdultunk ki sehová, hiszen nem volt szükséges hogy az emberek tudjanak róla. Az egyetemen sem nagyon beszéltünk és ha meg is tettük a többiek is ott voltak. Mintha csak akkor járnánk ha a négy fal között vagyunk, vagy amikor Sana ott van.... Lehet hogy csak simán túl komplikálom a dolgokat. Hiszen nem lehet hogy szerelmes legyen belé igaz? Nem, az már túlságosan lehetetlen lenne.... Bár egy fél órával ezelőttig az is lehetetlennek tűnt hogy csak fogadásból legyen velem. Itt értem el azt a pontot hogy már képtelen voltam tisztán látni a helyzetet, és a kezem automatikusan a telefonért mozdult. Pillanatokig álltam a tömegben a kijelzőt bámulva amin az egy szavas üzenetem állt; Szakítsunk. Igen... jobb is hogy én szakítok vele még mielőtt ő tenné meg. Így talán nem fáj annyira. De most már ez amúgy is késő bánat, hiszen megtörtént nem? 

Tűzijáték robbant szerte az égen, mire felnéztem. Az emberek tapsoltak és éljeneztek, hogy beköszöntött az újév. Lassan a hó is szállingózni kezdett. Az év első hóesése. Jennie mindig azt mondta hogy akivel együtt vagy az első hóesésben attól sosem válsz el. Mekkora hülyeség ez a babona.... Még hogy örök szerelem...  Engem a tömeg időközben kisodort valahová messze a vásártól, és most távolabb az emberektől álltam a folyó partján és bámultam az eget. Újabb színes fényáradat, majd még egy és még egy. És még egy csomó másik. Szánalmasnak érzem magamat. Mindenki mosolyog, én pedig olyan egyedül állok itt messze mindenkitől hogy még egy kezdő lövész is simán eltalálna. A zsebembe mélyesztem a kezemet, és kifújom a levegőt. A leheletem páraként mosódik el az éjszakában. Mély levegőt veszek és tovább indulok.