Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

3. fejezet

06:07... Ez a négy szám égett bele a retinámba, amikor ránéztem a telefonomra. Egy szemhunyásnyit sem aludtam éjjel.
Amilyen jól indult az este, most épp annyira nem értek semmit. Lamine rám hozta a frászt, sosem csinált még ilyet, nagyon féltem, hogy verekedés lesz a vége...
Oldalra fordulva láttam, hogy Emmanak nincs gondja az alvással.
Újra a telefonom képernyőjére bámultam.

Az utolsó üzenetet én küldtem... Sóhajtva zártam le a képernyő zárat és fordultam a hátamra. A plafont fixíroztam. Megint felemeltem a telefont... 06:14... Újra Emre pillanatottam.
Sóhajtva belebújtam a papucsomba és kisurrantam a fürdőbe. Miután becsukodott utánam az ajtó neki támaszkodva bámultam a világító képernyőbe.
Remegő kézzel emeltem a fülemhez a készüléket. Első csörgess után beleszólt.
– 425 – majd bontotta a vonalat.
Tehát ő sem alszik... És személyesen akar beszélni.
Elrugaszkodtam az ajtótól. A szoba ajtónál beleugrodtam a cipőmbe, elvettem egy kulcskártyát, még ellenőriztem, hogy barátnőm továbbra is alszik-e, majd csöndben kisurrantam a szobából.
Végig siettem a folyosón a liftig, ahol a hívó gombra tenyereltem. Órának tűnő percek teltek el mire megérkezett a felvono. Beszállva türelmetlenül nyomkodtam a négyes gombot, míg elindultam felfelé.
A negyedik emelet teljesen kihalt volt. A folyosón végig nézve hamar megakadt a szemem a 425-ös számon. Odasiettem és már kopogásra emeltem a kezem, de nyílt az ajtó és a csuklómat elkapva behúzott a szobába.
Neki ütköztem kemény meztelen mellkasának. Szorosan átöleltem, míg becsukta mögöttem az ajtót.
– Bocsáss meg – suttogta a szétcsúszott hajamba.
– Megijesztettél – csuklott el a hangom, ahogy arcomat még mindig mellkasába temettem.
– Neked soha nem kell tőlem félni... – tolt el kicsit magától, hogy a szemembe nézhessen.
Aprót bólintottam, majd újra magához húzott.
Nem ez volt az első kontinens torna, ami alatt nélkülöznöm kellett, de azt hiszem ez volt az első, amikor rájöttem, már rég többet jelent, mint barát.
– Nem megyünk beljebb? – kérdezte kisvártatva.
Kelletlenül elengedtem és elindultam a szobába. A kezem után nyúlt és mire az ágyhoz értem összekulcsolta az ujjainkat. Leültünk miközben én továbbra is összefonódott kezeinket néztem.
– Fogytál... – jegyezte meg.
Felnéztem rá és elmosolyodtam, túl magas labda volt ahhoz, hogy ne üssem le.
– Szóval, eddig kövér voltam? – vigyorogtam.
– Nem ezt mondtam... – ingatta a fejét. – Biztos, hogy készen állsz egy EB-re?
– Nem – sóhajtottam, majd elengedtem a kezét és bekucorodtam az ágyba. – Ezzel a csapattal meg pláne nem.
– Mi a baj a lányokkal? – telepedett mellém és átkarolta a derekam, majd addig mocorgott, míg az ölébe nem tudott ültetni.
– Nem vagyok épp közönség kedvenc – mosolyogtam kínosan. – Visszahalottam, hogy sokan azt gondolják csak azért vagyok én a kapitány, mert az az apám, aki...
– Ez baromság – hábotodott fel. – Sokat dolgozol és tehettséges vagy!
– Aranyos vagy – hajtottam a fejemet a vállára.
– Nem aranyos vagyok Ana! – emelte fel picit a hangját. – Baromi tehetséges labdarúgó vagy és ez csak a te érdemed.
– Meg talán egy picit a tiéd – néztem fel rá mosolygva.
A mosoly azonban az arcomba fagyott. Lamine szája nagyon közel volt, szinte súrolta az arcomat mikor felemeltem a fejem.
– Mit szeretnél? – mosolyodott el, mikor már percek óta az ajkait bámultam.
– Tessék? – tértem magamhoz révődésemből.
– Úgy néztél rám, mint aki azt szeretné, hogy megcsókolják – erre a kijelentéstre lángolni kezdett az arcom. – Ha szeretnéd nekem nincs ellenemre. – suttogta a fülembe.
Libabőrös lett a nyakam és elállt a lélegzetem. Akartam is meg nem is ezt a csókot.
– Fo-fogadjunk... – dadogtam bizonytalanul.
– Hallgatlak – dőlt hátra érdeklődve.
– Ha megnyerem az EB-t megcsókolhatsz!
– És ha nem?
– Négy év múlva visszatérünk rá – nevettem el magam.
Elgondolkodott, majd felém nyújtotta a kezét, hogy jelezze benne van.
– Egy feltétellel – rántotta el a kezét, mielőtt megrázhattam volna. – Ha a szádon kívül máshol megcsókolhatlak.
Hezitáltam... Bele gondoltam milyen lenne, ha Yamal puszikkal borítaná a testemet. Beleborzongtam, majd megragadtam a kezét.
– Legyen... Aludhatok itt? Nem tudok úgy aludni, hogy nem beszélünk, viszont fáradt vagyok...
– Dettó... – sóhajtott fel.
Elhelyezkedtünk az ágyban és pillanatok alatt elaludtam Lamine szuszogását hallgatva.

⚽⚽⚽

Kimerülten, de mégis nyugodtan ébredtem, viszont nyugodságom azonnal szertefoszlott, amikor észrevettem, hogy Yamal a telefonomon beszél folytott hangon.
– Alszik, jól van – motyogta. – Emma hozd fel a cuccát és menj csak haza, foglalok neki repülőjegyet.
Em válaszait nem hallottam.
– Nem szeretném felkelteni, persze értem mit mondasz.
– Fenn vagyok – köszörültem meg a torkomat.
– Felébredt, adom – sóhajtott Lamine.
– Szia Emma! – köszöntem barátnőmnek.
– Mi az istent képzelsz magadról? – esett nekem.
– Igazad van – helyeseltem. – Hagynom kellett volna egy üzenetet...
– Ki vagy te és mit tettél Anaval – döbbenet meg teljesen.
– Tényleg ne haragudj – folytattam a bocsánatkérést. – Öt perc és ott vagyok.
– Rendben, szia Ana!
– Szia Em! – bontottam a vonalat.
Leejtettem a telefont az ágyra. Yamal velem szemben állt az ajtófélfának támaszkodva. Csak egy melegítő alsó volt rajta, szebbet faragni sem lehetett volna nála.
Egy darabig bámultam, mire félmosolyra húzta a száját és feltette a kérdést:
– Ezek szerint itt hagysz?
– Muszáj – sóhajtottam.
Felállva a zsebembe sűllyesztettem a telefont, majd próbáltam Lamine mellett a cipőmig eljutni, de elkapta a derekamat.
– Nem menekülsz ilyen könnyen – mormolta a hajamba.
– Pedig reménykedtem benne – pirultam el.
Háttal álltam neki, félre söpörte a hajamat a nyakamból, majd nem sokkal később megéreztem puha ajkait a finom bőrön, rögtön libabőrös lettem és kiszakadt belőlem egy sóhaj.
– De fogom én ezt élvezni – motyogta önelégülten, miközben már a felsőm pántját sodorta le a vállamról, hogy csókokkal lássa el a területet.
– La-Lamine... – dadogtam. – Me-mennem kell – sóhajtottam.
– Biztos? – mormolta a bőrömnek.
Idő közben kezeivel megtalálta a felsőm alját és megéreztem forró tenyerét a derekamon. Szinte égetett az érintése, remegett a lábam, ha nem fog valószínűleg összecsuklom.
– La-Lamine... – kezdtem újra elfúlló hangon.
Elengedte a derekamat, felsóhajtott és hátrált az ajtófélfáig.
– Menj, amíg meg nem gondolom magam..
– Köszönöm – nyögtem ki a benn rekedt levegővel együtt.
Megfordultam és kipirult arccal lassan visszasétáltam hozzá és lábujj hegyen puszit leheltem az arcára. Majd elindultam az ajtó felé, még visszafordultam.
– Otthon találkozunk! – köszöntem el mosolyogva.
– Alig várom! – válaszolta.