Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

13. fejezet (+18)

Sziasztok!

A fejezet címében is jeleztem, de gondoltam így az elején szövegesen is kiemelem, hogy ez egy 18 éven felülieknek szánt tartamat tartalmazó fejezet. 😅😂 Szóval igen itt bizony lesz történés... 😁 Nem jelölöm külön azt a részt a fejezetben, eddig sem tűntetek érzékeny lelküeknek, szerintem mindenki megbirkózik majd vele. 😜 Igyekeztem ízléses maradni és a pár nap kihagyásért cserébe hosszabb a fejezet, mint bármikor

Jó olvasást!
C. H.❤️

A döntő napjára ébredtünk... El sem hiszem, két hete még azt gondoltam, hogy én is ott lehetek a lányokkal, de ezt a tervemet hamar keresztbe húzták. 
Ma ismét a hollandok ellen játszik a csapat, kettős érzéseim vannak... De a lányok biztosítottak, hogy mindent megtesznek a győzelemért.
Most itt állok az öltözőben és határozottan a hányinger kerülget..
– Minden rendben Ana? – kérdezte Juli, mert valószínűleg falfehér voltam.
– Izgulok picit, semmi vész...
– Nincs rá semmi okod, meg lesz ez is és futhatsz a pasidhoz smárolni – kuncogott Adri, mire az egész öltöző zengett a nevetéstől.
Megrezzent a telefon a melegítőm zsebében.

Mosolyogva konstatáltam, hogy mindketten azt várjuk, hogy ennek vége legyen.
– Mikor veszik le a kötést? – érdeklődött Daniela, miközben a zokniját igazgatta.
– Holnap reggel – mosolyogtam. – Végre le tudok majd zuhanyozni normálisan.
Ezen megint mindenki jót mulatott.
Lassan felsorakoztunk és elindultunk a pályára. A kezdők felvonultak, én pedig elfoglaltam a helyemet a kispadon.
A meccs pörgősen indult, Marisa a hatodik percben rögtön góllal nyitott. És a félidőig meg is tudtuk tartani az előnyünket. Amikor az első negyvenöt percet lefújták Daliyah De Klonia futott felém a pályáról.
– Hernandez! – szólított meg. – Ne haragudj, a múltkor benéztem az egészet, totál véletlen volt...
– Ja, ez? – mutattam magamra kínosan nevetve. – Ne foglalkozz vele ez benne van, decemberben már focizok újra.
Elmosolyodott és elindult az öltözőjük felé.
A második félidő elején a hollandok egyenlítettek... És végül hosszabbításba torkolt a meccs.
A száztizennyolcadik percben Intza hatalmas góljával nyertük meg a küzdelmet. A csapat egyik fele a gólját ünneplő lányhoz futott Bárb pedig hozzám.
– Ne tedd rám a szalagot, te vezetted őket győzelemre! – tiltakoztam, de hiába.
– Ana... Nélküled nem ment volna! – mondta mosolyogva és már a karomra is csatolta.
Visszaszaladt a többiekhez, én pedig ott álldogáltam a partvonalon...
– Sosem gondoltam volna, hogy egy sérülés fog belőletek igazi csapatot varázsolni – karolta át a vállam Sonia. – Na fuss te is ünnepelni!
Nekem sem kellett több, azonnal rohantam a többiekhez.
– Ana! – ugrott a nyakamba Adriana. – Európa bajnokok vagyunk!
– Igen! – sikítottam a fülébe. – Annyira büszke vagyok rátok!
– Ana... – húzott ki Juli a barátnőm szorításából. – Azt hiszem valaki rád vár...
És a pálya széle felé fordított. Ott volt... Zsebre dugott kézzel, kisfiús mosollyal. Én pedig ott álltam földbe gyökerezett lábakkal. Eljött a pillanat, most meg fog történni...
A csapattársaim lögdösve jelezték, hogy induljak már.
Ahogy elindult a lábam már minden kétségem szeretfoszlott. Futva ugrottam Lamine nyakába, aki úgy meglepődött, hogy alig bírt megfogni. Az ép karommal a nyakába kapaszkodtam.
– Szia! – suttogtam mosolyogva.
– Szia! – viszonozta a köszönésem.
Mire feleszméltem megéreztem puha ajkait a sajátjaimon, mintha áramütés ért volna, beleborzongtam és amennyire tudtam szorozan hozzásimultam. A szám szétnyilt és csakhamar nyelve az enyém társaságát kereste. Soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot. Nem most csókolózom először, de olyan volt, mintha ez lenne az első.
Percek után eszméltünk fel a fütty koncertre. Ajkaink elválltak egymástól és máris hiányzott. A lábam újra szilárd talajt ért, de nem voltam hajlandó elengedni.
– Szeretlek! – suttogtam mélyen a szemébe nézve.
– Én is szeretlek! – nyomott egy puszit az orrom hegyére. – Fuss vissza, vedd át azt az arany érmet te csodalány!
Ezzel elengedte a derekamat és én vöröslő arccal visszasétáltam a többiekhez. Viszont a vigyoromat senki sem tudta volna levakarni az arcomról.