Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

10. fejezet

Hagytuk Anat pihenni, a szüleivel ültem a folyosón.
– Yamal... – szólított meg az anyja, kíváncsian néztem rá, mit szeretne. – Nem próbálnád meg rábeszélni...
– Nem – vágtam közben. – Nincs értelme, egyrészt Ana elég makacs ahhoz, hogy végig se hallgasson...
– A lányom rád hallgat – kezdte az apja.
– Dehogy hallgat – nevettem fel. – Soha nem vettem rá semmire, amit ő nem akart. Nem én vagyok az, akinek meg akar felelni! – néztem sokatmondóan a férfira.
– Mire célozgatsz? – kezdett benne felmenni a pumpa.
– Ana az apja kicsi lánya, a legnagyobb félelme, hogy csalódást okoz magának! – szakadt ki belőlem. – Ide is csak azért jött, hogy bizonyítson, pedig nincs mit, fantasztikus játékos és okos lány, aki tisztában van a határaival, csak nem foglalkozik velük, mert csak akkor büszke rá, ha ő a legjobb!
– Ez nem igaz! – csattant fel Xavi.
– Akkor mondja el neki, hogy nem érdekli, hogy focizik e vagy sem, mert most is a bűntudat marcangolja belül, mert csalódást okozott, pedig a sérülése baleset volt, nem pedig a saját hibája.
– Te nekem ne mondd meg mit mondjak a lányomnak és mit ne...
– Xavi... – fogta meg Núria a férje vállát. – Lamine-nak igaza van... Menjünk, pihenjünk, ő majd vigyáz Anara...
A férfi dühösen méregetett, de végül a feleségét követve elsétált a folyosón.
Én pedig visszamentem a szobába és leültem Ana ágya mellé.

𝓐𝓷𝓪

Életemben nem gondoltam volna, hogy azt mondom egyszer, hogy jó egy kórházi szobában kelni, de amikor kinyitottam a szemem és Lamine ott ült az ágyam mellett földöntúli boldogság fogott el.
– Jó reggelt hercegnőm! – mosolygott fáradtan.
– Egész éjjel itt voltál? – kérdeztem meglepve.
– Aha – ásított. – Nem nagyon volt jobb dolgom és feltűnően jó téged nézni alvás közben.
– Ez kicsit sem ijesztő – nevettem fel.
– Ana... – csúszott közelebb a székkel.
– Igen? – nyeltem egyet, mert ez nem tűnt kellemes beszélgetés kezdésnek.
– El kell mondanom valamit... – sóhajtott.
– Igen? – kérdeztem ismét, türelmetlenül.
– Tegnap, miután elaludtál édesanyád megkért, hogy beszéljelek rá, hogy gyere haza lábadozni... – kezdte, mire közbe vágtam:
– Tessék? – kezdett dühösen. – Remélem megmondtad, hogy ha a fejed tetejére állsz, akkor sem fogsz lebeszélni az itt maradásról.
– Megmondtam... – hallgatott el és kibámult az ablakon.
– Lamine... Mit mondtál még a szüleimnek? – kérdeztem félve.
– Csak az igazat... Hogy az egyetlen ember, akinek te meg akarsz felelni, az az apád...
– Semmi közöd hozzá, hogy kinek és miért akarok megfelelni! – csattantam fel.
– Ana – kezdte higgadtan. – Ne haragudj rám, de nem bírtam már tovább nézni a kétségbeesett tekinteted, ahogy az apádra nézel, mert azt gondolod csalódott benned...
– Menj el – förmedtem rá. – Egyedül akarok lenni!
Nem ellenkezett, tudta, hogy nincs értelme. Ezt szerettem benne igazán, mindig tudta higgadtan kezelni a kitöréseimet. És ezt is utáltam benne a legjobban, mert rám hagyta a dolgokat és nem volt hajlandó veszekedni.
Miután elhagyta a szobát és teljesen egyedül maradtam a könnyeim utat törtek maguknak. Csak zokogtam, mert baromira igaza volt. Tényleg félek, hogy csalódást okozok apának és hogy soha nem válok azzá a focistává, akivé szeretné, hogy váljak. 

Mire sikerült megnyugodnom megérkezett a doki és a főnővér a reggeli vizitre. Megnyugtattak, hogy minden rendben lesz velem és holnap után reggel elhagyhatom a kórházat. Nemsokára anya is megérkezett.
– Jó reggelt kincsem! – lépett be a két tesómmal az ajtón.
– Szia Ana! – zengték kórusban és már másztak be mellém az ágyban.
– Yamal merre van? – érdeklődött anya.
– Elment – mondtam szűkszavúan.
– Nagyon fáj? – bökte meg a felkötött kezemet Dan.
– Ott nem – mosolyogtam rá. – Itt fáj. – húztam végig a kezem a kulcscsontom bal oldalán.
– Apa? – néztem kérdőn anyára.
– Kávét vesz – mosolygott rám és ahogy ezt kimondta nyílt is az ajtó és belépett az említett személy.
– Jó reggelt! – köszönt vidáman és egy papír poharat adott anyának, egyet pedig az én ép kezembe. – Hogy vagy?
– Jól – erőltettem magamra egy mosolyt.
– Gyerekek! Sétáljatok egyet anyátokkal, nekem beszélnem kell Anával... – zavarta ki Dant és Asiat az ágyból, mire nyeltem egyet...
Anya és a kicsik elhagyták a szobát, én pedig ott maradtam apával és kínos csend telepedett ránk.
– Ana... – kezdte, majd elhallgatott. – Ugye tudod, hogy én mindig büszke vagyok rád és soha nem nehezteltem semmiért...
– Nekem nem úgy tűnt... – néztem ki az ablakon zavartan. – De Lamine-nak nem volt joga ebbe beleszólnia.
– Összevesztetek? – tért el a témától.
– Csak én veszekedtem... Elment – sóhajtottam, borzasztóan hiányzott.
– Igaza volt, túl nagyok voltak az elvárásaim, én hajszoltalak bele ebbe az egészbe...
– Apa... – néztem végre rá könnybe lábadt szemekkel. – Arról, hogy lesérültem nem te tehetsz.
– Nem érezted magad még száz százalékosnak, én erőltettem az EB-t... – szorította meg a szabad kezem.
– Akkor arra kérlek, hogy hagyd hogy befejezzem, had csináljam végig úgy ahogy tudom, ha a csapatot segíti a jelenlétem, akkor had maradjak! – kérleltem.
– Bár tudnám miért ilyen fontos ez neked... – emelte a plafon felé a tekintetét.
– Mert... – éreztem, hogy ég az arcom. –  Mert szeretem Yamalt és megígértem neki, hogy EB győzelem nélkül nem megyek haza...
– Mondd mégegyszer – hallottam az ismerős hangot az ajtóból.
– Mit keresel itt? – néztem a fiúra döbbenten.
– Itt hagytam a cuccaimat... – vakarta meg zavartan a tarkóját, mire észrevettem a táskáját a sarokban.
– Azt hiszem beszélgetnetek kellene... – mondta apa zavartan és elhagyta a szobát.
Kicsit még új neki ez a helyzet, hogy a lányának fiúja van, hisz Lamine előtt egy pasim volt, de őt titkoltam...
– Mondd mégegyszer – ült le vigyorogva az ágyam szélére.
– Nem mondom – néztem zavartan a másik irányba. – Különben is miért mondjam, ha hallottad?
– Mert nem nekem mondtad – borzasztó jót mulatott rajtam.
– Hát nem is fogom – néztem rá és kinyújtottam a nyelvem.
– Vigyázz, mert leharapom – incselkedett tovább.
Megjegyzése hallatán újra elpirultam.
Csak ültünk és néztük egymást.
Istenem, miért nem tűnt fel eddig, hogy ennyire rohadtul helyes.
Az alsó ajkamba hataptam.
– Ne gondolj rá – suttogta. – Már csak nyolc nap a döntőig...