Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

25. fejezet

Sziasztok!
Elnézést az eltűnésért, remélem a mai második fejezettel kárpótollak titeket... 🙈
Jó olvasást!
C. H.❤️

A házba lépve azonnal éreztem, hogy valami megváltozott a levegőben. A csend, ami általában körülvett minket, most sokkal hangsúlyosabb volt, mintha a falak is figyelnének ránk. Ana szülei elutaztak, és tudtuk, hogy ma este csak mi ketten leszünk ebben az üres házban. A gondolat mindkettőnkben izgatottságot ébresztett, amit szavak nélkül is megértettünk.
Ahogy beléptünk a nappaliba, Ana letette a táskáját az asztalra, majd mosolyogva felém fordult. A szemében ott csillogott az a különös fény, amit már ismertem - az a pillantás, amitől a pulzusom azonnal gyorsulni kezdett. Közelebb léptem hozzá, és finoman megérintettem a derekát, ő pedig lassan hozzám simult. Egyikünk sem mondott semmit, de éreztem, hogy a köztünk lévő feszültség egyre csak növekszik.
- Ma csak mi ketten vagyunk - suttogta, miközben a kezét a nyakam köré fonta, és lágyan megcsókolt.
A csókunk egyre mélyült, és éreztem, ahogy az ujjaim automatikusan végigsiklanak a hátán, egyre szorosabban vonva őt magamhoz. Ana egy pillanatra elhúzódott, hogy a szemembe nézzen, majd halkan nevetett.
- Felszaladok átöltözni - mondta, majd lassan kisétált a szobából, de mielőtt eltűnt volna a folyosón, visszafordult, és egy játékos pillantást vetett rám.
Miközben vártam rá, éreztem, hogy a gondolataim egyre csak körülötte járnak. Mióta együtt vagyunk, sokszor töltöttünk már együtt éjszakát, de valamiért ez most másnak tűnt. Talán azért, mert most tényleg kettesben voltunk, távol mindenkitől. A tudat, hogy senki sem zavarhat meg minket, még izgalmasabbá tette az estét.
Pár perc múlva Ana visszatért, és amikor megláttam, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Egy laza, vékony pólót viselt, ami épphogy takarta a derekát, és rövid sortot, ami még inkább kihangsúlyozta a formás lábait. Ahogy közelebb lépett, éreztem, hogy a szívem őrült tempóban kezd verni.
- Hogy nézek ki? - kérdezte játékosan, miközben végigsétált a nappalin, mintha egy kifutón lenne.
- Túl jól - válaszoltam őszintén, majd közelebb húztam őt magamhoz. - Gyönyörű vagy.
- Te meg túl édes - suttogta, majd újra megcsókolt.
Ez a csók sokkal tüzesebb volt, mint korábban. Éreztem, ahogy a testünk szinte összeforr, és ahogy egyre szenvedélyesebben fonódtunk össze, a nappali falai is eltűntek körülöttünk. Csak mi voltunk, a pillanat, és a köztünk lévő vágy.
Lassan elindultunk a hálószoba felé, ahol a levegő egyre forróbb lett. Az ágyra dőltünk, és mindketten elvesztettük az időérzékünket. A világ megszűnt létezni körülöttünk, csak a suttogások, a csókok, és az érintések maradtak. A testünk minden mozdulata szinkronban volt, mintha pontosan tudtuk volna, mire vágyik a másik. Ana kezei végigsiklottak a bőrömön, én pedig ugyanúgy fedeztem fel az ő testét, ahogy már annyiszor megtettem, mégis minden alkalom új és izgalmas volt.
Az éjszaka hosszúnak és intenzívnek ígérkezett, de minden egyes pillanatban ott volt az a különös biztonságérzet is. Tudtam, hogy ez nem csak egy múló élmény, hanem valami mélyebb, valami különleges. Ana volt számomra a minden, és ezt minden egyes mozdulatunk, minden érintésünk megerősítette.
Ahogy a szenvedély lecsillapodott, és csak feküdtünk egymás mellett, Ana a mellkasomra hajtotta a fejét, és halkan sóhajtott.
- Annyira jó itt lenni veled - suttogta, és éreztem, ahogy a szavai melegségként terjednek szét a testemben.
- Én is így érzek - válaszoltam, miközben lágyan megsimogattam a haját. Egy pillanatra elhallgatott, majd felnézett rám, és komolyabb hangon folytatta.
- Lamine, van valami, amin már egy ideje gondolkodom... - kezdte, és éreztem, hogy valami fontosat akar mondani. - A fociról van szó. Még mindig nem tudom, hogy mi lesz, ha teljesen felépülök. Néha úgy érzem, hogy vissza akarok menni, de néha meg azon gondolkodom, hogy talán már nem az én utam.
Csendben hallgattam, és hagytam, hogy kimondja az érzéseit. Tudtam, hogy ez egy nehéz kérdés számára, hiszen a foci mindig is az élete része volt, de a sérülése mindent megváltoztatott.
- Akárhogy is döntesz, támogatni foglak - mondtam végül. - Ha úgy érzed, hogy vissza akarsz menni, melletted leszek minden lépésnél. De ha úgy döntesz, hogy mást akarsz csinálni, én azt is teljesen megértem.
Ana lassan bólintott, majd hálásan nézett rám.
- Köszönöm - suttogta halkan. - Nem is tudom, mit tennék nélküled.
- Nem kell egyedül megtenned semmit - feleltem, és egy gyengéd csókot nyomtam a homlokára.
Ahogy ott feküdtünk, szorosan egymáshoz bújva, éreztem, hogy a köztünk lévő kapcsolat nem csak a fizikai közelségről szól. Ez valami sokkal mélyebb volt, valami, amit mindketten értettünk, de talán szavakban soha nem tudtunk volna teljesen kifejezni. Akármi is jön a jövőben, tudtam, hogy mi ketten mindent együtt fogunk megoldani.
Ahogy ott feküdtünk, csendben, a félhomályban, a ház teljes nyugalma körülölelt minket. Ana továbbra is a mellkasomon pihent, lassan lélegzett, én pedig gyengéden simogattam a hátát, ahogy elmerültünk a gondolatainkban. Tudtam, hogy a foci kérdése régóta nyomasztja őt, és nem akartam, hogy bármi nyomásként nehezedjen rá, de ugyanakkor fontos volt, hogy beszéljünk róla.
- Tudod, Lamine - törte meg végül a csendet Ana -, néha, amikor látlak játszani, vagy akár csak beszélni a fociról, azt érzem, hogy talán nekem is ott lenne a helyem. De máskor meg attól félek, hogy ha visszatérek, sosem leszek olyan, mint régen.
Lassan elgondolkodtam a szavain, és próbáltam a legjobban megérteni, min mehet keresztül. Ana mindig is elképesztően tehetséges volt, és ezt nem csak én láttam benne, hanem mindenki, aki ismerte a pályán. De egy sérülés után sosem könnyű visszatérni, és ezt megértettem. Őszintén akartam neki segíteni abban, hogy megtalálja a saját válaszait.
- Tudom, hogy nem könnyű - kezdtem óvatosan -, de bárhogy is döntesz, a legfontosabb az, hogy boldog legyél. Ne csak azért térj vissza, mert mások ezt várják el tőled, vagy mert úgy érzed, hogy muszáj. Ha újra játszani akarsz, akkor azért tedd, mert te magad is ezt szeretnéd.
Ana szorosan hozzám bújt, és éreztem, hogy egy kicsit ellazul a feszültsége. Tényleg próbálta átgondolni, mit akar. Nem akartam erőltetni a döntést, de azt akartam, hogy tudja, mindenben támogatni fogom.
- Tudod - folytatta Ana egy kis szünet után -, amikor ma láttalak a pályán, és ahogy a gólodat nekem ajánlottad... egy pillanatra újra azt éreztem, hogy ott van bennem a régi szenvedély. De félek, hogy ha megpróbálom, és nem sikerül, az még jobban összetör.
Lenézetem rá, és a szemeit fürkésztem. Ott volt az a törékeny bizonytalanság, amit mindig is próbált elrejteni mások elől, de előttem nem volt titok. Tudtam, hogy mennyire erős, de azt is tudtam, hogy a sérülése után sokkal sebezhetőbbnek érezte magát.
- Nem az számít, hogy újra ugyanaz a játékos leszel-e - mondtam lágyan. - Az a fontos, hogy te ki vagy. És te, Ana, mindig is különleges maradsz, akár focizol, akár nem.
Láttam, ahogy a szavaim megérintik, és halkan sóhajtott. A kezemet finoman a kezébe csúsztattam, és szorosan összekulcsoltuk az ujjainkat. Ebben a pillanatban mindketten tudtuk, hogy bármi is történjen a jövőben, egymás mellett leszünk.
- Tényleg bármit is döntök, mellettem leszel? - kérdezte halkan, szinte suttogva.
- Mindig - válaszoltam anélkül, hogy egy pillanatra is elbizonytalanodtam volna. - Ez nem csak a fociról szól. Rólad szól, rólunk. És ez az, ami igazán számít.
Ana egy apró mosollyal válaszolt, majd újra a mellkasomra hajtotta a fejét. Éreztem, hogy megnyugodott, és talán most először egy kicsit felszabadultabb volt. Hosszú éjszaka volt, tele érzelmekkel és gondolatokkal, de a legfontosabb az volt, hogy itt voltunk egymásnak.
Ahogy egyre jobban ellazultunk, lassan a fáradtság is kezdett úrrá lenni rajtunk. Az érzelmekkel teli beszélgetés után mindkettőnk testét és lelkét is kimerítette az este, de ugyanakkor valami mélyebb nyugalmat is hozott. Ana halk, egyenletes légzését hallgattam, miközben lassan álomba merült a karjaim között.
Mielőtt én is elaludtam volna, még egyszer visszagondoltam a mai napra, a meccsre, a beszélgetésünkre. Tudtam, hogy bármi is történjen a jövőben, Ana és én együtt fogjuk megoldani. Az éjszaka csendjében, a sötét hálószobában ott volt a remény és a biztonság érzése. Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy minden rendben lesz, bármilyen nehézségek is jönnek majd.
Ahogy az álom lassan magával ragadott, még egyszer szorosan átöleltem Anat. Ő volt a világom középpontja, és bármi is vár ránk, együtt fogjuk végigcsinálni.