Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

30. fejezet

Reggel izgatottan ébredtem. Ma volt a születésnapom, és este a Moogban megnézhetem a kedvenc bandámat, a Sólo los Solót. A barátaimmal és Lamine-nal megyünk, és már napok óta erről álmodoztam. De előtte még volt egy edzés, ahol Juliano mellett segédkeztem. Már egész jól beilleszkedtem, a fiatalok kezdtek elfogadni, főleg azután, hogy a múltkori házi edzőmeccsen sikerült kicseleznem Lamine Yamalt, és gólt rúgtam. A gyerekek egy része kicsit hősnek látott emiatt, de én csak arra gondoltam, hogy szerencsém volt.

Az edzés kilenckor kezdődött, és már tíz perccel korábban ott voltam. A pálya viszont teljesen üres volt. Megálltam a közepén, és körbenéztem. Semmi. Elővettem a telefonomat, ránéztem az órára – az idő stimmelt. Egy kicsit furcsállottam a dolgot, de biztos voltam benne, hogy mindjárt megérkeznek. Két perccel később azonban még mindig senki.

– Hol vagytok? – motyogtam magam elé, miközben a lelátók felé indultam, hogy körbenézzek.

Semmi mozgás.

A következő pillanatban hirtelen minden irányból rontottak felém a srácok, kiabálva:

– Boldog születésnapot, Ana!

A döbbenettől majdnem elesetem, de a nevetésem visszatartott.

– Ti meg mit műveltek?

– Kaptunk egy kis külön engedélyt – lépett elő Juliano mester a háttérből mosolyogva. – Ma kicsit lazább napot tartunk...

Ekkor előkerült egy csomag, amit felém nyújtottak. Kibontottam, és egy Barcelona mez volt benne. Csak hogy nem a szokásos 19-es szám díszelgett rajta, amit én választottam, hanem a 10-es. A 10-es!

– Ez meg micsoda? – néztem a fiúkra, akik csak vigyorogtak.

– Te vagy a mi Messink! – kiáltotta az egyikük. – Te sokkal jobb vagy, mint Yamal!

Éreztem, hogy a könnyeim elkezdenek gyűlni a szememben. Ez a gesztus túl sok volt nekem.

– Ne mondjatok ilyet, Lamine az egyik legjobb, én csak... szerencsés voltam.

Juliano mester odalépett, és finoman megveregette a vállam.

– Megérdemled, Ana. Keményen dolgoztál, és a srácok is látják ezt. Ne legyél ilyen szerény.

Próbáltam mosolyogni, de belül olyan meghatott voltam, hogy alig bírtam megszólalni. Végül annyit sikerült kinyögnöm:

– Köszönöm nektek, tényleg. Ez a legjobb ajándék, amit valaha kaptam.

A gyerekek tapsoltak, és még egy darabig tréfálkoztunk a pályán. A napom ennél jobban nem is indulhatott volna.

Miután a gyerekek végre hagyták, hogy levegőhöz jussak, Juliano mester odahívott magához.

– Figyelj, Ana – kezdte, miközben együtt sétáltunk a pálya szélén. – Láttam, hogy milyen gyorsan beilleszkedtél itt, és hogy a srácok egyre jobban felnéznek rád. Nem egyszerű egy ilyen fiatal csapatot motiválni, főleg ha azt érzik, hogy valaki kívülálló, de te már a csapat része vagy. Ez nagy dolog.

Meglepődve néztem rá.

– Köszönöm, de... tényleg csak próbálok mindent beleadni.

– Pont erről van szó – mosolygott rám. – És ezért is akartunk meglepni. A mez a mi kis ajándékunk. Tudom, hogy Messi a példaképed, és azt hiszem, mostantól a srácok számára te is valami hasonló vagy.

Elkacagtam magam, de belül még mindig kicsit feszélyezett a gondolat, hogy így felnéznek rám.

– Messit azért nehéz lenne überelni.