Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

17. fejezet

Egy hét telt el a buli óta... Egy hete nem beszéltem sem Anaval, sem Pedrivel.
Ma lesz az első edzésem... Az egyikükkel ma muszáj lesz kommunikálnom.
Viszont ha erre gondolok újra lejátszódik előttem a jelenet...

– Én azt hiszem tudom ki a csajod titkos exe – lökött oldalba Nico, mire felnéztem a telefonomból.
Ott állt a pultnál Ana és Pedri. A srác vigyorgott és le sem akarta venni a kezét a barátnőmről. Akkor állt össze a kép... Gavi is hátra fordult, rémülten nézett rám, amivel csak fokozta a dühömet. Persze, hogy falazott a legjobb haverjának, én hülye meg azt hittem Anát védi.
Muszáj volt kiszabadulnom onnan, csak haza akartam menni.
Az utcán Ana futott utánam, miután már hívtam egy taxit. Dühömben csúnya dolgokat vágtam hozzá, majd ott hagytam.

Az edzőközpontba érve Pedribe futottam bele először.
– Szia! – köszönt kelletlenül.
– Csá haver! – öleltem meg aztán már menekültem volna tovább.
– Beszélnünk kellene... – kapta el a vállam, hogy ne tudjak tovább menni.
– Nincs miről beszélnünk... – fontam össze a karjaimat védekezően.
– Ne duzzogj, mint egy kisgyerek, akinek elvették a kedvenc játékát... – mosolyodott el. – Még akkor se, ha tényleg ez történt...
– Ana a világot jelentette nekem, nem egy játékszer... – csattantam fel.
– Ahogy te is neki... – csóválta a fejét. – Engem utálhatsz, ameddig jól esik, de őt fogadd vissza...
– Ha nem próbálod fel, nem kellene visszafogadnom se... – kontráztam.
– Jézusom, ne legyél már totál seggfej... – nevetett fel. – Bármennyire hihetetlen, de fontos volt nekem... Fontosabb, mint én neki... Nem szórakozásképp voltam vele...
– Csak nem azt akarod mondani, hogy belezúgtál? – jelent meg egy félmosoly a szám szélén.
– Tesó... – nevetett fel. – Kicsit mind bele vagyunk zúgva, de ő téged választott...
– Figyelj... – öleltem magamhoz. – Te a testvérem vagy! Az Ana dolgon pedig még gondolkodnom kell...
– Csak ne sokáig, borzasztóan szenved... – sóhajtott fel.
– Te beszélsz vele? – néztem rá furán.
– Nem, Gavi az aktuális lelkiszemetes... – csóválta a fejét.

Az edzés meglepően jó hangulatban telt, az új mesterrel is remekül lehet majd együtt dolgozni.
– Örülök, hogy szent a béke – veregetett vállon Gavi, amikor elindultunk az öltözőbe. – A lelátón üldögélő lánnyal is beszélned kellene...
– Ana itt van? – pillantottam fel, de nem láttam senkit.
– Már nincs – borzolta össze a hajam nevétve. – De az edzés nagy része alatt itt volt, fel sem tűnt?
– Nem arra figyeltem – vontam vállat. – De egyelőre nem akarok beszélni vele...
– Kiborít, hogy ennyire gyerekek vagytok... – sóhajtott fel, majd előre kocogott.

𝓐𝓷𝓪

Semmi mást nem csináltam a héten, csak gyógytornára jártam, majd a szobámban kuksoltam... Apa nem firtatta a dolgokat, láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel...
– Apa... – fordultam felé a kocsiban, még nekem is idegennek tűnt a hangom.
– Igen, kicsim?
– Kitennél az edző központnál? – kérdeztem bizonytalanul.
– Biztos oda akarsz menni? – kérdezett vissza együttérzően.
– Igen, szeretném megnézni az edzést...
Nem az edzést akartam látni csak Őt... Egy hete nem veszi fel a telefont, nem ír vissza... Látnom kell...
Apa sóhajtott, de megfordult és elvitt oda, ahova kértem.
Amikor kiszálltam a kocsiból még utánam szólt.
– Az edzés végére visszajövök...
– Köszönöm – nyomtam egy puszit az arcára.
Próbáltam észrevétlenül felsurrani a lelátóra, ami többé kevésbé sikerült is... Leültem az árnyékba és csak figyeltem a fiúkat.
Gavin láttam, hogy kiszúrt, de a többiek rám sem hederítettek. Azt láttam, hogy látszólag Pedri és Lamine között minden rendben, ami miatt borzasztó dühös voltam, mert velem továbbra sem beszél...
Apának igaza volt, nem volt jó ötlet ide jönni... Csak a saját szívemet fájdítottam azzal, hogy látom, de rám sem hederít.
Sóhajtva felálltam és elindultam kifelé a csarnokból.
– Minden rendben? – kérdezte apa, amikor beszálltam a kocsiba.
– Menjünk haza... – sóhajtottam és bekötöttem magam.
Az út nagy részében csendben bámultam az elsuhanó épületeket...
– Kicsim? – jutott el a tudatomig apa hangja.
– Tessék? – néztem rá értetlenül.
– Azt kérdeztem, hogy van-e kedved megnézni a Monaco elleni meccset, a klub szeretné, ha ott lennénk, Dan jön velem, ha nem akarsz, nem kell eljönnöd...
– Menjünk persze... – vontam vállat.
Sok kedvem nem volt hozzá, de fontos a látszat.
– És hogy haladtok a tornán? – érdeklődött, ha már szóra tudott bírni.
– Jól... – motyogtam. – Két hét múlva már beugrok Carlához, hogy megbeszéljük mikor kezdhetek a központban...
– Ez remek hír... – lelkendezett. – Majd szorgalmazom, hogy mégis regisztráljanak be a szezonra...
– Nem kell... – ellenkeztem. – Lehet, hogy már nem is akarok focizni...
– Ezt csak azért mondod, mert nem vagy önmagad – csóválta a fejét.
– Lehet, hogy már nem is leszek az soha... – mondtam ki a végszót és kipattantam az autóból a ház előtt és futottam a szobámig.
Szokás szerint magamra zártam az ajtót és elsűlyedtem a sötét, nyomasztó világomban...
Már órák óta feküdtem a sötétben, üzenetet már napok óta nem írtam, hívni sem próbálom, nincs értelme...
Viszont egyszer csak megcsörrent a telefonom. Juli neve villogott a kijelzőn...
– Szia! – szóltam bele rekedten.
– Ez még mindig szarul hangzik – sóhajtott fel. – Hogy vagy? Gavi mondta, hogy ott voltál az edzésen...
– Látni akartam... – csuklott el a hangom.
– Aj kislány... Csak még jobban kicsinálod magad...
– Nem hiszem, hogy valaha focizok még...
– Na nem, ezt nem mondhatod komolyan, szükségünk van rád! Most csak azért mondod ezt, mert az az idióta levegőnek néz...
– Nem... Ez már egy ideje motoszkál bennem...
– Ne már Ana... – sóhajtott. – Le kell tennem, meg jött Gavi...
Elhallgatott, gondolom rájött, hogy nem vagyok olyan passzban, hogy az orrom alá kellene dörgölnie, hogy randiznak.
– Érezd jól magad Juli... Szia! – és bontottam a vonalat.