Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

34. fejezet

December 8-a volt, a nap, amelyet sokáig vártam, de most, hogy itt volt, nem tudtam, hogy valóban készen állok-e elengedni a pályát. Az Olimpiai Stadionban fogadtuk a Real Betist, ami valahogy nem volt ugyanaz, mintha a Camp Nouban játszhattam volna. Gyerekként mindig arról álmodtam, hogy a világ legnagyobb színpadán, a mi szentélyünkben, zárom le a pályafutásomat, de a stadion felújítása miatt ez nem történhetett meg. Az Olimpiai Stadion nagy volt, és tele volt szurkolókkal, de a szívem mélyén mégis hiányzott valami.

Az öltözőben csendes feszültség uralkodott. Mindenki tudta, hogy ez az utolsó meccsem, és bár próbáltuk normálisnak megélni a napot, éreztem a csapattársaimon, hogy mindannyiunk számára különleges ez a pillanat. Ahogy a mezemet felvettem, megérintettem a címert a szívem fölött. Mindig is büszke voltam, hogy ezt a klubot képviselhettem, és tudtam, hogy a mai nap emlékezetes lesz.

Juli közelebb lépett hozzám, és játékosan meglökte a vállamat.

– Készen állsz, legenda? – kérdezte mosolyogva.

Nevetnem kellett, de belül valami szorongatta a mellkasomat.

– Azt hiszem, igen – válaszoltam. – Csak még nem hiszem el, hogy tényleg itt vagyunk.

– Ne gondolj rá túl sokat – intett Juli, majd megölelt. – Csak élvezd a pillanatot, és mutasd meg, hogy miért vagy a legjobb.

A pályára lépve a tömeg éljenzése betöltötte a stadiont. A szurkolók zászlókat lengettek, a nevemet skandálták, és az atmoszféra lenyűgöző volt. Elmosolyodtam, ahogy körbenéztem, majd Lamine-re pillantottam, aki a lelátón ült. Tudtam, hogy büszke rám, és ez erőt adott.

A kezdő sípszó után azonnal felpörgött a játék. A Real Betis erősen kezdett, de mi is fel voltunk készülve. Az első percek intenzívek voltak, mindkét csapat keményen küzdött a labdáért. A Betis szívós ellenfél volt, de éreztük, hogy ez a mi napunk lesz.

A 20. perc körül kaptam egy tökéletes passzt a középpályáról, és azonnal éreztem, hogy ez az én pillanatom. Bal lábbal lőttem, és a labda tökéletesen szállt a kapu bal felső sarkába. A stadion felhördült, én pedig csak álltam ott néhány másodpercig, próbálva feldolgozni, hogy az utolsó hazai gólom megszületett. A csapattársaim azonnal rám ugrottak, ünnepelve, és nevetve vontak magukkal a földre.

– Ez az, Ana! – kiáltotta Alexia. – Így kell ezt csinálni!

Nevettem, és átöleltem őket. Tudtam, hogy ez csak a kezdet volt.

Ahogy telt az idő, egyre jobban domináltunk a pályán. A Betis próbálkozott, de mi túl erősek voltunk. A második gólomat a 60. perc környékén rúgtam. Ezúttal jobbal, egy gyors ellentámadás végén. A labda ismét a hálóban kötött ki, és a stadion újra felrobbant a tapsviharban.

– Kettő! – ordította Juli, ahogy rám ugrott. – Te tényleg nem viccelsz!

– Nem hagyhattam, hogy csak egy legyen – válaszoltam nevetve, miközben a csapat ünnepelt körülöttem.

A játék folytatódott, és bár a Betis próbált visszakapaszkodni, mi nem engedtünk. A 3-0-s előnyünk biztosította a győzelmünket, és a végére már csak az idő kérdése volt, mikor fújják le a meccset.

Ahogy a bíró végül a sípjába fújt, a stadion újra éljenzésbe tört ki. Mindenki felém futott, és a szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet. Ez volt az. Vége. A pályafutásom hivatalosan is lezárult.

A lányok egymás után öleltek meg. Alexia, Juli, Emma… mindannyian tudták, hogy ez a pillanat nem csak nekem, de nekik is különleges. A szurkolók a nevemet skandálták, és ahogy a kör közepén álltam, próbáltam magamba szívni minden egyes pillanatot. Minden elért győzelem, minden kemény vereség most egyszerre jelent meg előttem, és könnyek szöktek a szemembe.