Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

Bónusz fejezet: Gavi visszatért

Sziasztok!
Gavi visszatérése alkalmából hoztam nektek egy kis szösszenetet. Nem terveztem ilyeneket, de valljuk be ő megérdemli.
Jó olvasást!
C. H. ❤️

336 nap telt el, mióta utoljára pályára léptem. Minden nap egy örökkévalóságnak tűnt, de most végre elérkezett a pillanat. Az orvosi stáb és az edzői gárda zöld utat adott: játszhatok.

Aznap hazai pályán játszottunk, a stadion zsúfolásig megtelt. A meccs elején még a kispadon ültem, de tudtam, hogy ma visszatérek. Minden izmom megfeszült az izgalomtól, de próbáltam higgadt maradni. A többiek mind bátorítottak, Flick mester is megveregette a vállamat még az első félidő előtt:

– Készen állsz, Gavi? – kérdezte.

– Igen, mester – válaszoltam határozottan.

Ahogy telt az idő, egyre jobban vágytam arra, hogy újra érezzem a pálya fűjét a talpam alatt, hogy halljam a szurkolók éljenzését. A 75. percben Flick odajött hozzám, és csak ennyit mondott:

– Melegíts be!

Az egész stadion üdvrivalgásban tört ki, amikor megláttak felállni a kispadról. A szívem hevesen vert, és alig tudtam visszatartani a mosolyt. Kinyújtóztattam a lábaimat, és közben hallottam a szurkolók énekeit. A tömeg energiája magával ragadott, mintha a nevem minden egyes kiáltása erőt adott volna.

A 83. percben Flick mester felém intett, és a negyedik játékvezető is felkészítette a cseretáblát. Pedrit fogom váltani. Amikor lement a pályáról, egyenesen hozzám jött, majd a karomon éreztem a csapatkapitányi karszalagot.

– Ez a tiéd, testvér – mondta mosolyogva, és ráhúzta a karomra.

A stadion szinte felrobbant. Mindenki tudta, mit jelent ez: a visszatérésemet. Az a pillanat, amikor végre újra a csapatért játszhatok, és nem csak a lelátóról figyelem őket. Egy gyors kézfogás Pedrivel, aztán beléptem a pályára. A zaj óriási volt, a szurkolók megőrültek az örömtől.

Ahogy a labda felé közeledtem, minden olyan természetesnek tűnt. Az elmúlt 336 nap fájdalma és küzdelmei eltörpültek abban a pillanatban, amikor újra játszhattam. A pályán voltam. Otthon voltam.

Ahogy pásztáztam a lelátót, a zajban és az örömben egyszer csak megakadt a szemem egy ismerős arcon. Isabel Gonzalez, ott állt a korlátnak támaszkodva, szemei az enyémbe kapaszkodtak. Egy éve nem láttam őt, és most, a tömeg közepén, mintha minden más elhalványult volna. A szívem kihagyott egy ütemet.

Nem hittem el, hogy itt van. Nem is tudtam, hogyan kellene éreznem. Még mindig ugyanaz a mosoly, amit annyira jól ismertem. Talán ő sem gondolta, hogy észreveszem, de elkerülhetetlen volt. A tekintetünk találkozása egy pillanatra mindent megváltoztatott.

Hátranéztem a vállam felett Pedrire, aki a kispadon ült. Előre nézett, de tisztában volt vele, hogy a húga itt van. Biztos, hogy tudta, hogy Isabel eljön ma. Talán ő hívta meg. Ők ketten mindig is közel álltak egymáshoz, és most már egyértelmű volt, hogy Pedri ezt előre látta. Egy mosoly suhant át az arcomon, de gyorsan visszafordultam a játék felé.

Megpróbáltam koncentrálni, de Isabel jelenléte ott lüktetett bennem, mintha minden egyes mozdulatnál újra és újra rám találna a tekintete. Összeszorítottam az állkapcsomat, és próbáltam visszatérni a játékhoz. Ez most a visszatérésem pillanata volt. Nem hagyhattam, hogy bármi is elterelje a figyelmem.

De ahogy futottam a labda felé, a szívem mélyén tudtam, hogy Isabel nem csak egy szurkoló a tömegben.

Amint a meccs véget ért, alig vártam, hogy visszajussak az öltözőbe. A szurkolók ujjongása és a csapattársak gratulációja mögött egyetlen dologra tudtam csak gondolni: Isabel. Miért volt itt? Egy éve nem láttam, és most, amikor végre visszatérek, ő megjelenik a lelátón?