Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

18. fejezet

Két napja volt a Monaco elleni meccs... Ami csúfos kudarc volt. Egyszerűen nem értettem mi történt a pályán. Lamine nem volt kezdő, már ezt sem értettem, de amikor becserélték is csak árnyéka volt önmagának...

Két újabb hosszú nap telt el amikor nem volt hajlandó tudomást venni rólam.
Ma nincs fizió, épp a pár falat reggelim után készültem újra elsűlyedni a saját boldogtalanságom bugyraiban, amikor a telefonom csörögve jelezte, hogy valakinek eszébe jutottam.
Meglepve pillantottam a kijelzőre, ahol Sheila neve villogott.
– Haló? – szóltam bele bizonytalanul.
– Hál' istennek, hogy felvetted Ana – szakadt ki egy megkönnyebbült sóhaj a nőből.
– Baj van? – kezdtem rágcsálni a körmöm szélét.
– Mounirt megtámadtám...
– Jézusom, de jól van? – vágtam közbe.
– Nincs Ana...
– Melyik kórházban van?
– Can Ruti – válaszolta.
– Azonnal indulok... – bontottam a vonalat.
A telefont a zsebembe sűlyesztettem, rohadtul nem érdekelt, hogy festek. Csak az érdekelt, hogy Lamine biztos ki van borulva, mellette kell lennem, még akkor is, ha ő ezt nem akarja.
– Anya! – kiabáltam önkívületben.
– Baj van kicsim? – jött le az emeletről.
– A Can Rutiba kell mennem, Mounirt megtámadták... – hadartam, miközben a cipőmet húztam.
Anya nem mondott semmit, csak ő is cipőbe bújt és már indultunk is. A kórházba vezető út egy örökkévalóságnak tűnt. Amint megálltunk a parkolóba futva indultam meg a kórházba. A recepciónál megálltam, majd lélek szakadva próbáltam megtudakolni, merre lehetnek.
– Elnézést... – lihegtem. – Mounir Nasraouit merre találom?
– Családtag? – kérdezett vissza a lány a pultban.
– Ana? – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül, akit már hetek óta hallani akarok.
– Lamine! – ugrottam a nyakába és szorosan megöleltem.
Először megfeszült az ölelésem alatt, majd pár perc múlva elengedte magát visszaölelt és a vállamba zokogott.
Még szorosabban öleltem, hagytam had sírja ki magát...
– Hogy kerülsz ide? – szipogta a vállamba.
– Anyukád felhívott... Elmondta mi történt, muszáj volt ide jönnöm...
– Köszönöm – suttogta a nyakamba. – Annyira hiányoztál...
– Te is nekem – toltam el picit magamtól, hogy letöröljem a könnyeit. – Minden rendben lesz...
– Most már biztosan... – hajolt előre és megcsókolt.
Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta.
Végül levegőért kapkodva váltunk szét... A homlokunkat egymáshoz döntve próbáltuk normalizálni a légzésünket.
– Borzasztóan festesz – kuncogott.
– Ez ám a bók Yamal – forgattam a szemeimet.
– Szeretlek – nyomott egy puszit a számra.
– Ezzel nincs elintézve, hogy szerinted szarul nézek ki – nevettem és összekulcsoltam az ujjainkat. – Gyere, nézzük meg mi van apukáddal...
Szándékosan nem mondtam neki, hogy szeretem. Láttam a szemén, hogy várta...
– Azt hittem fel sem jöttök – mosolygott ránk Sheila anya mellől, mikor kiléptünk a liftből. – Apád már jól van, be mehetsz hozzá, ha gondolod...
Lamine kérdőn nézett rám, mire elengedtem a kezét.
– Nyomás, én itt foglak várni – mosolyogtam rá.
– Soha többé nem engedlek el! – fogta két keze közé az arcomat és megcsókolt.
Ezután eltűnt a kórteremben én pedig kinn maradtam és a falnak támaszkodtam. Végignéztem magamon és valóban szarul festettem. A hajam kócosan kiszabadult a tegnap este készített kontyomból, egy bő póló és egy melegítő alsó volt rajtam.
– Köszönöm, hogy eljöttél – karolta át a vállamat Sheila. – A fiam túl makacs, hogy magától megtegye az első lépést... Mi történt közöttetek?
– Már teljesen mindegy... – sóhajtottam, ha Lamine nem avatta be én sem fogom.
– Igazad van, örülök, hogy kibékültetek... – puszilt homlokon.
– Hát még én... – sóhajtott fel anya. – A szívem szakadt meg, hogy hetek óta a szobádban kuksolsz...
Ahogy anya elhallgatott nyílt a kórterem ajtaja én pedig elrugaszkodtam a faltól.
– Mizu? – fogtam meg újra a kezét.
– A helyzethez képest minden oké, holnap kiengedik – mosolygott és homlokon csókolt.
– Örülök – öleltem át.
– Ma nálunk alszol? – tolt el picit magától, hogy a szemembe nézzen.
– Anya... – nem néztem hátra, képtelen voltam nem a kérlelő tekintetét nézni. – Azt hiszem, ma Lamine-éknál alszom...
– Rendben kincsem... – nem nagyon kellett győzködni.
– Haza ugrok, összeszedek pár cuccot és nálatok találkozunk, jó?
– Nem akatlak elengedni... – ölelt magához.
– Fél óra – nevettem el magam. – Had varázsoljak magamból vállalható embert...
– Nekem így is gyönyörű vagy! De oké, értem, fél óra múlva nálunk.
– Legyen 40 perc, le kell zuhanyoznom – nevettem fel. – De sietek!
Egy gyors puszi után anyával elindultunk a kocsihoz.
Nem gondoltam volna, hogy bármi lehet lassabb az ide vezető útnál, de úgy tűnt, az hogy elengedtem és mire újra ölelhetem ez lesz...
A házba belépve már apát és a tesóimat is otthon találtuk.
– Merre jártatok? – üdvözölte csókkal anyát, amit most kivételesen nem tartottam undinak.
– A kórházban – adtam a választ. – Lamine apukáját megtámadták...
– De jól van? – kérdezte aggódva.
– Holnap már mehet haza – mosolygott rá anya.
– Akkor jó... Ácsi kislány, hova mész? – kapta el nevetve a karomat, ahogy elslisszoltam volna mellette és szorosan megölelt. – Boldognak tűnsz?
– Boldognak tűnök... – néztem fel rá csillogó szemekkel.
– Ezek szerint kibékültetek? – nyomott egy puszit a homlokomra.
– Igen, úgy fest, de engedj készülődnöm kell... – nevettem el magam, mire széttárta a karjait én pedig futottam az emelet felé.
– Hova megy? – hallottam még a kérdést a hátam mögött.
– Lamine-nál alszik, megengedtem neki... – válaszolta anya.
– Ana? – kiabált fel nekem apa.
– Igen? – hajoltam ki a korláton.
– Ha még egyszer összetöri a szíved, én összetöröm a csontjait bármennyire tehetséges focista...
– Szeretlek apa! – dobtam felé egy puszit. – De én voltam, aki összetörte az ő szívét...