Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

28. fejezet

Ahogy Lamine-nal egymás karjaiban feküdtünk az ágyon, teljesen elvesztünk a pillanatban. Az ajkaink szinte ösztönösen találtak egymásra, és minden mozdulatunk egyre természetesebbé vált. A szobában csend volt, csak a lélegzetvételeink halk hangja töltötte be a teret. Aztán hirtelen neszezést hallottam a folyosóról. Felkaptam a fejem, és megdermedtem.

– Te is hallottad? – suttogtam, miközben gyorsan végigfuttattam a gondolataim a lehetőségeken.

Biztos voltam benne, hogy a szüleim még nem jönnek haza. Még nem most.

Lamine felült az ágyban, és elvigyorodott.

– Nyugi, biztos csak a szél – próbált megnyugtatni, de én már felpattantam, és elkezdtem keresgélni a ruháimat.

– Nem, ez Asia volt – mondtam gyorsan, miközben a pólómat próbáltam magamra húzni. – Ha ránk nyitna valaki ilyen... félreérthető helyzetben...

Lamine nevetve közbevágott:

– Miért lenne félreérthető? Tényleg arra készültünk... – vigyorgott rám, de én csak még jobban elvörösödtem.

Mielőtt bármit válaszolhattam volna, az ajtó hirtelen kitárult, és Asia meg Dan rontottak be a szobába. Lamine-on még mindig nem volt póló, én meg láthatóan sietve öltözködtem, így nem volt nehéz kitalálni, hogy valami „nem odaillő" dolgot szakítottak félbe.

– Ana! Lamine! – kiáltott fel Asia vidáman, mintha mi sem lenne természetesebb, és Dan egyenesen Lamine felé rohant, hogy felmásszon az ágyra.

– Gyerekek, kifelé! – Anyám sietett utánuk, és sűrű bocsánatkérések közepette gyorsan kiterelte őket a szobából.

A pillanatnyi megkönnyebbülés helyett csak egyre nőtt bennem a zavar. Tudtam, hogy ennek nem lesz vége egy egyszerű elnézéssel.

Lamine csak vállat vont, mintha ez az egész nem jelentene semmit. Én viszont tudtam, hogy anyám és apám sejtenek dolgokat. Nem volt titok, hogy Lamine és én együtt vagyunk, és valószínűleg az sem, hogy bizonyos dolgokon már túl vagyunk. Hiszen anyu tudta, hogy fogamzásgátlót szedek, már sokkal régebb óta mint, hogy Lamine-nal összejöttünk volna. De attól ez még mindig kínos volt.

Miután felöltöztünk, lementünk a nappaliba, ahol apám, azonnal felénk fordult.

– Lamine! – köszöntötte őt mosolyogva, mintha minden rendben lenne. – Örülök, hogy látlak.

Lamine csak egy mosollyal viszonozta az üdvözlést, de én még mindig zavarban voltam. Nem számítottam rá, hogy a szüleim már ilyen hamar hazaérnek. Azt hittem, még van pár napunk egyedül.

Anyám éppen a konyhában volt, és amikor meglátott, intett nekem, hogy menjek be hozzá segíteni. Tudtam, hogy ez nem csak arról szól, hogy kevesebb legyen a munka, hanem hogy beszélni akar velem. Bementem hozzá, és csendben álltam meg a pult mellett, várva, hogy megszólaljon.

– Sheila beszélt velem párszor a héten – kezdte anyám.

Jó barátnők voltak, így nem volt meglepő, hogy beszéltek, de sejtettem, hogy hova akar kilyukadni.

– Azt mondta, hogy nem nagyon látja mostanában Lamine-t... állandóan nálunk van. Vagyis... az üres házban.

Tudtam, hogy Sheila nem direkt akart kellemetlen helyzetbe hozni, de ez most nyilvánvalóan egy olyan beszélgetés lesz, amit nem akartam lefolytatni.

– Igen, hát... nyaraltatok, és... Lamine-nal elvoltunk – próbáltam valami semleges választ adni, de anyám egy pillanatra rám nézett, és tudtam, hogy nem úszom meg ilyen könnyen.